Ismeretlen nyelven

Jó érzés úgy költeni, hogy nem kell létező szavakhoz ragaszkodnom, mégis van jelentése. Aki olvasta A Végzet leányát (esetleg a folytatást is) azok tudják, hogy van benn egy nyelv, aminek a történet folyamán nem derül ki a neve. A harmadik kötet első fejezetében szerepelnek majd kis versecskék, amiket a Rend használ, mindegyiket más célra. Ezeket nem félek feltenni^^ Nem szó szerinti fordítást is mellékelek. Később pedig a meglévő szavakat és jelentésüket is.

Karonta, oga raktin hem

Buskal o Dentaris

Martol hem noker

Um filora o valenta hasola

Hor madenta vokasta

Erőm, engem el ne hagyj

Építkezzél Sötétségből

Kérlek, nékem vértet adj

S kardot az ellen lelkéből

Ki bukásra ítéltetett

Talista oga, talista oga

Eiz Hergen nolea toman

Eiz Yllanis ronim jetana lonar

Hakte narot pryso

Eis somin miko

Ne feledd, ne feledd

A mi földünkön jársz

A Fény hatalma semmi lesz

Mint fekete prizmán

Egy gyönge sugár

Amélie oresenzar nakinte omala Hergen

Madine eiz honnatra genhal

Vistala a tant karonta

Honam eiz hom Viletaronda

Geten hom hasola jagen omimi Letar

Újra köztünk Amélie úrnő

Testéről a fagyos csipkét

Tüntesd el, ó nyers erő

Leszármazottját segítsd

Ki ő lelkét hordozza szíve felett

Entomin eiz pal hut

Kilar eiz bala

Eiz degaro Hergen toman

Ritant eiz Dentaris

Eil eiz nakinte valo piruta

Eljött a nap, máma

Megnyílik az ég

A holtak köztünk járnak

Éledezik a Sötétség

Ez az új kor hajnala

Végül az utolsó: ez egy más nyelven íródott, nem tudjuk/tudják a jelentését:

Kin to min a luvar

Im hako et orel

Razina wi tovar

Na xuye hayel

Miro li kanto Dentar

A Replica-project: Elemészt

Az első alkalom, hogy szabad vers-szerű, egytömbű versképet is alkalmazni tudtam, kíváncsian várom a kritikákat. A témát már ismeritek, nem is húzom tovább. Kelt: ebben a szent pillanatban.

Elemészt

Otthon te édes,

Vártalak már rég.

Segített a végzet,

Az egész család ép.

Kedves feleség,

Gyermekek és kutyánk.

Mindnyájan túlélték,

A bombák záporát.

…Mert nincs ott más,

Csak tűz és por

És hamu és kövek.

Eszméletvesztve fetrengő,

Haldokló emberek.

De nem nézhetsz rájuk,

Csak hunyd le a szemed!

Nem vagy ember, katona!

Ujjad a ravaszon,

Ó, a vér mámora-

S szakad az izom…

Eloltom a tüzet,

A kandalló sötét.

Inkább megkeresem,

S használom az ekét.

Felszántom az udvart,

A kiskertünk, mi maradt.

Igen, az udvart…

Nem sok, csak egy darab…

…Ó a határvidék

Felszántott sávjai,

És az aknamezők

Pokoli kínjai.

Lángra kap a föld is,

Önmagában lángol.

Míg a rabok sorai

Fenn a fagyhaláltól

Rémülve, csonttá fogyva

Építik a végtelen,

Csupa beton utat.

Kár persze mindért.

Kár, ó kár.

De mégis hűvös az emlék,

Úgy, mint az orosz táj.

Sose gondolj rá, ne,

Csak ne gondolkozz!

Ne kösd a puska golyóját

Emberi archoz!

Mert ha eszedbe jut,

Megzavar,

Életed teljes zűrzavar…

Azt mondják más lettem,

Hát én nem is tudom.

Csak remeg a kezem,

S hideg az asszonyom.

A gyerekek nevetnek,

Ezért éltem, haltam,

Voltam kormos tégla,

Félig ledőlt falban.

De zavar a nevetés.

Ágyúszót hallok.

Talán felkelés,

Vagy apró-cseprő harcok?

Félredobott puskám,

Társam, lőfegyverem!

Megmarkolom, rohanok,

Már nem remeg a kezem.

Ott a front, már látom,

Ne, túl közel!

A családom, a házam,

Amit védenem kell!

Nem nézek előre,

Csak tüzelek vakon.

Az égre bámulok:

Vérrel mázolt plafon.

Kezem borítja, arcomon csorog.

Egy élet?

Már nem nagy dolog.

A vidék csendes,

Csak pár birka legelész,

Mégis hallom, érzem

Elragad a tűzvész…

Kira öröksége

Igen, elég sokáig voltam erősen "kiraista". Ami azt illeti, pár dologban még mindig egyetértek, de valamivel már árnyaltabban látom a világot. Sokat gondolkoztam, hogy ezt feltegyem-e, végül (Noomi biztatására) arra jutottam, miért ne? Ráadásul ez az egyetlen versem, amit teljesen lefordítottam angolra is. Kíváncsi vagyok... mit gondoltok. Ha még létezik az Anime Fanfiction Style, a Death Note verseknél megtalálhatjátok.

Kira öröksége

Eső esik,

Mennyei könnyek.

Őt siratják,

Kit most temetnek.

Merev arccal,

Bocsátják a sírba.

De munkája,

Sosem veszhet kárba.

Kinek sírkövére,

Egy sértést faragtak.

Segített minket,

Hogy lássuk a rosszat.

A romlott Világ,

Próbálná feledni.

És a jótettet,

Rossznak bélyegzeni.

Szemünk nyitva,

Övéi lehunyva.

Úgy cselekszünk,

Hogy ne legyen szava.

Mi azt tesszük,

Amit ő elvárna.

A Világ jobb hely lesz,

Mindenki belátja.

Eső esik,

Mennyei könnyek,

Az embert siratják,

Az eszme nem halt meg.

Kira’s Legacy

Rain is raining,

Tears of the Heaven.

Crying for him,

Who is now hidden.

With ice-cold face,

They put him to the tomb.

But all his work,

We never would forgot.

He, whose tombstone is full

Of cruel scripts,

Helped us to know,

And see that who’s sinned.

The rotten World, would

Try to forget him, and

All of the good things.

Mark as a Sin.

Eyes are open.

Their are closed now.

We’re making things,

As he would like.

We do all, what

He expects from us.

The World’ll become better,

Everyone realize.

Rain is raining,

Tears of the Heaven.

Falling for a human,

But thoughts will live forever.

Modern ikonosztáz a máglyán

A napokban egyik éjjel nem bírtam magammal, muszáj volt alkotnom valamit. Bár tudom, hogy prózában jobban otthon vagyok mint versben, azt sokkal nehezebb lett volna elkezdeni ^^". Így hát készült egy vers és egy dalszöveg (versnek indult, de angolul nem vagyok olyan választékos, és inkább dalszövegnek érződik^^).

Ez a vers a kettő közül, ugyanazt a gondolatot boncolgatja kicsit más szemszögből mint az Átkozottak Városa. Írni akarok ugyanis egy hosszú, hosszú regényt, pszichológiai thrillert krimi beütéssel, erről a témáról. Majd ha végeztem a Halál virágaival...:)

Modern ikonosztáz a máglyán

Ülök a buszon.

Leszállás, felszállás.

Fülemben a zene,

Gyere velem, gyere.

Hátul a sarokban,

A padra firkálok.

Mindenki ignorál,

Tán most még túl korán...

Ülök a tévénél.

Vad színek csapkodnak.

"Hát ez nem normális."

Megtehetném máris.

Zuhogó esőben

Sétálok átázva,

Lefröcsköl egy barom.

Nem kell, csak akarnom.

Állok a buszon.

Leszállás, felszállás.

Tömegek - oly nap ez

Mint a többi más.

Elég már! Elég!

Zajong a vészmadár,

Szívem szaggatva

Így kiabál:

Tedd, hisz' teheted!

Légy szabad!

Bontsd le korlátaidat!

Tedd már meg,

Hisz' oly egyszerű!

Érezd a vér ízét:

Édes vagy keserű?

Megszülettem végre hát!

Csak akaraton múlt,

Hogy föléd emelkedjek,

Csúf embertömeg!

Gyáva! Gyáva mind!

Végtelen hatalom

A kezemben, szorul

A kés, markolom.

Add a nyakad!

Vérfoltok az ablakon!

-

S zöldeslila csillogással,

Savtól bűzlő dalolással,

Szakad rám a plafon.

Az októberi viharhoz

Jelenleg süt a nap, de egész hétre esős időt jósolnak. Eddig nem kaptam komoly ihlet-adagot, viszont begépeltem a második könyvem, A Sötétség hercegnőjét. Ehhez kapcsolódva teszem közzé a következő verset.

Egyszer irodalomórán kaptuk a feladatot (épp a romantikát vettük) hogy írjunk verset egy természeti jelenséghez. Mivel már akkor is írtam, és mindig esős, viharos éjszakákon szállt meg az ihlet, az októberi vihart választottam témául. Néhány helyen furcsa a ritmus és a rím, ezért nem vagyok rá olyan büszke, de kíváncsi vagyok, ki mit gondol róla. Tényleg, TI mitől kaptok ihletet? Kommentben várom a válaszokat. :)

Az októberi viharhoz

Hevesen zuhogó,

Ihletadó eső.

Lelkekbe markoló,

Mindenható erő.

Te ki összekötöd,

Mennyet és Földünket.

És mint éji mannát,

Hullajtasz könnyeket.

Írónak s Költőnek

Oly kedves barátja,

Bárcsak az én lelkem

Véled tovaszállna.

Az égen repülve,

Szellemem szárnyalna.

És világosságot,

Te villámod adna.

Miért is ne mehetnék,

Veled, ki éjente

Suttogtál fülembe,

S a papíron kezem a Te hangod vezette?

Kapjon fel viharos szeled,

Áztasson esőd,

Takarja előlem Napnak

Fényét felhőd!

Lényem lehetne bár

Egy veled, állhatnék

Bár én is Menny-Föld közt,

S szent könnyeket bár hullatnék.

Oly sok reménykedő,

Cseppjeit elkapnák.

És tán megértenék,

Az érzelmek viharát.

Örökké tomboló,

Lelket felforgató,

Ősz-éjjeli vihar.

Egy vagyok veled.

Szállunk együtt fellegedben,

Megtisztulunk esődben.

Egyedül az éji égen,

Gondolatok gyűrűjében.

Sosem fogyó ihletforrás,

Ablakon kopogó eső,

A dörgő villámlás,

Mitől visszhangzik az erdő.

Esőben sétálók,

Magukba fordulók,

Lelkük nékünk kitárják,

S velünk eggyé válva,

Őket Látomás járja át.

Gratuláció, és egy újabb költemény

Először is szeretnék gratulálni Kurenai-nak, ugyanis végre nyert egy rajzpályázaton, amit már nagyon megérdemelt.

Hamarosan utazik ki Ausztriába, mindenki szorítson neki!

Másodszor: egy újabb verset hoztam, az előző blogomon, ami inkább loli témájú volt, anno rajzversenyt hirdettem hozzá, amire egy kezdő bloggerhez viszonyítva rengeteg nevezés érkezett. Remélem nektek is tetszeni fog^^ Nekem nem tetszik annyira mint az előző, kicsit túl "mesés"... de azért érezni benn hogy én alkottam ^^. Kelt: 2010. május 5.

A lány az erdőből

Volt egyszer egy lány,

Ki sohasem beszélt.

Valahol mélyen az erdőben,

A sötétségben élt.

Nem járt arra senki,

Vagy száz év óta.

Senki sem tudhatta,

Ott hogyan száll a nóta.

Egy verőfényes nap aztán,

Mi oly volt, mint a többi.

A lány a városban sétált,

Ez így szokott lenni.

Ám épp a téren állt,

Mikor őt megpillantotta,

Egy ifjú, kinek szívét,

A lány felgyújtotta.

A fiú letérdelt, kezet csókolt,

S bemutatkozott hosszú nevén.

Okkal tehette ezt,

Úri család sarja lévén.

De a lány nem égett tűzben,

A nem volt vak.

Jól tudta, a nyájas máz alatt,

Mily szörnyeteg lakozhat.

Elfordult az ifjútól,

Futásnak eredt.

Gyöngy szeme egyre csak,

Az erdőbe meredt.

Az úrfi sem volt rest,

Kiáltott lováért.

Majd kíséretével,

Száguldtak a lányért.

De nem érhették utol,

Hogy is tudták volna!

A lányt nem akarat,

Varázs vágy hajtotta.

Hamarosan ott volt,

Az erdő legmélyén.

Könnyű mosoly jelent meg,

Szája szélén.

Dalra fakadt a gyönyörű teremtés,

Oly dalra, mit nem hallott ember.

S felizzott az erdő, füstje szállt,

Más világ sejlett fel.

Gyönyörű kert, kastély,

Csobogó kispatak.

S a lány mellett, ó,

Mily csodás alak!

Finom modorú,

Tiszta szívű herceg.

A lány reá nézett,

Szerelmesnek tetszett.

A kényes úrfi szemét,

Vér öntötte el.

Parancsolta katonáit,

A lány neki kell.

Az nem hagyta magát,

Szembeszállt a haddal.

Dala vészterhesen szólt,

Véres lett a hajnal.

A leány és szerelme,

Összes társaik.

Odalettek mind,

De nem dalaik.

Néhol felbukkannak,

Néha bennünk élnek.

Hogy megmutassák,

Lehet szép az élet.

Volt egyszer egy lány,

Gyönyörűen dalolt.

A sötétségtől rettegve,

Egy szebb világban lakott.

Sohsem

Ezzel a verssel szintén neveztem az előző bejegyzésben említett pályázaton, de nem értem el helyezést. Megemlíteném, hogy nem volt első helyezett: egyik költemény sem volt elég jó. Természetesen nem tökéletes, de azért büszke vagyok rá ^^ Kelt: 2008. 10. 2.

Sohsem

Sohsem hagytam így el magam,

Mindig merev, túl vak voltam.

Szemem csukva tartva,

Semmitől sem tartva,

Jártam a világban.

Sohsem engedtem, lelkemnek én,

Hogy az lehessek, egy érző lény!

Élni, és létezni,

Ó, hát érezni,

Azt kellett volna.

Sohsem gondoltam, ám előállt a helyzet,

És félelmet, dühöt, könnyeket nemzett.

Ámde lelkem hálás,

S tán nem visz el a gályás,

Ó, a Pokolba.

Mert megcsillant egy szikra az idő folyamában,

Én remélek, hiszek a megbocsátásban.

Hogy életem nem ér véget,

Hogy Ő értem eljön végre,

Lelkem örvend: hisz érzek.

Sohsem akartam, ámde Ő itt van.

Nem engedhetem, hogy elmenjen az,

Ki felgyújtotta szívem,

De nem enged elégnem,

Az Igaz ember.

Vágyom reá, de nincs sehol,

Ki forrón, őszintén, félve átkarol.

Ó, hát elment, Ő, ki oly sokat tett,

Értem, s a Világért.

Félelemben élek, nap-nap után,

Néha gondolok rá: hol, merre jár.

Hírét hallva könnyem csordul,

Szívem pedig dobog vadul.

Semmit nem tehetek.

Körülöttem csúf a Világ,

Ámde a holtak sikolya visszavág.

De nem, nem hat erejük,

Az emberek elvesztették eszük.

Vakok ők mind.

Asszony ordítva védené magát,

Az emberek nem hallják vészterhes sikolyát.

A tömeg bűnben él,

Senki semmitől sem fél,

Csak én...

Én felébredtem, hála neki,

De a többi ember nem értheti:

Miért ne égjenek ezrek el máglyán?

Miért ne ölhetne, aki, nem látván

A könnyeket, erre vágy?

Sohsem gondol senki másra,

Csak a "Szentségre", magára...

Sohsem akar érezni,

Csak látni másokat elvérezni,

Egy hűs patak partján.

Ó, Sohsem, de Sohsem ébred fel,

Az ember, kihez ő nem jön el.

Én ébren vagyok, és látom...

Sohsem akartam, de látom...

A Szenvedést...

...S szívem Fájdalomban ég...