Túlélve

Ezt a történetet Anynek írtam a múlt héten tartott születésnapjára, de csak most jutottam el odáig hogy feltegyem. Alapvetően ez a fajta szerelmi történet, és alapvetően a szerelem mint téma nem az én műfajom, de itt most a befogadó volt a fontos:) Remélem, azért sikerült összehozni valami értékelhetőt, de tényleg nem vagyok jártas a témában. Íme:

Túlélve

                Megtörten ülök a padlón, a szoba közepén. Már az összes képét szétvágtam, elégettem; már mindennek elmondtam, aminek csak lehet. De nem vagyok képes kitörölni az emlékezetemből. Érzem, ahogy a szívemen ül, gondtalanul a lábát lóbálja, s minden másodpercben a lelkembe rúg. Nem vesz rólam tudomást. Többé nem. Én mégis minek törődöm vele? Akárhogy is keresem, tudom, hogy nincs racionális magyarázat. Ennyi. Lépj túl rajta. Erős vagy.

            Nem… Nem tudok úgy tenni, mintha sosem létezett volna. Történetünk egy ponttól összefonódott, ha elfeledném, magamat csonkítanám meg. Naplóm majd’ minden lapján szerepel a neve…

            Alkoholos filcet ragadok. Előkotorom a könyvecskét, minden titkom tudóját, és nem is kell keresnem: magától kinyílik, a legolvasottabb oldalon. Amikor először megláttam.

            „Képtelen voltam nem odanézni. Furcsa érzés… egyszerűen vonzotta a tekintetem. Bár nem hiszem, hogy bármi is lehetne köztünk… Ő csak egy srác… még a nevét sem tudom. Szerintem egyszerűen túldimenzionálom a dolgot. Már annyira vágyom rá, hogy legyen valakim, hogy mindenkiben az ideális párt látom…”

            Jobb lett volna nem törődni vele, a fenébe is… de nem másíthatom meg a múltat. Lapozok a naplóban, majd ahogy meglátom a nevét, reflexből lesújtok a filccel. Égeti a szemem.

            „Hetekig nem láttam, azt hittem ő is csak egy olyan egyetlen pillanatra felbukkanó, soha vissza nem térő, jelentéktelen ember a tömegből. De ma ismét ott volt a tér peremén, mint ezelőtt. Nem is emlékszem, olyan izgatott vagyok, de a véletlen úgy hozta, hogy megszólíthattam. Úgy emlékszem, alig jött ki emberi hang a számon… pedig nem hiszem, hogy éreznék bármit is. Csak az esélyt látom benne… valószínűleg.

            Minden esetre megtudtam a nevét… Xxxx. Xxxx… így utólag rájön az ember, melyik név is illik valaki arcához… Xxxx. Milyen szép név…

            Megtudtam róla egyest-mást… rendkívül szimpatikus, bár hihetetlenül nehéz leírni még ezt is.

Van pár dolog, amiben teljesen egyetértünk… például örülök, hogy ő is igazi zenét hallgat…”

            Könyörtelenül húzom ki nevét minden egyes alkalommal, hogy meglátom. Épp lapoznék, amikor ismét kopognak a szobám ajtaján. Ma még öt percnél tovább nem voltam kint. Amíg nem tudom elfeledni őt, ahogy ő tette velem, nem is megyek sehova.

            Tovább és tovább lapozok, egyre többször és többször kell használnom a filcet… de nem érdekel, fáradhatatlanul, szinte mániákusan szántok végig a napló drága papírján kicsinyes kivégzőeszközömmel.

            „Igen, azt hiszem elértem a pontot… nem tudom, mélypontnak vagy tetőpontnak kellene-e neveznem, minden esetre a legcsodálatosabb érzéssel társul, amit valaha tapasztaltam. Tegnap együtt mentünk koncertre, végig együtt tomboltunk, majd kézen fogva sétáltunk a kihalt, éjszakai városban. Nem volt hideg, de lehet, hogy szívem szapora verdesése melegített fel.

            Xxxx később haza is kísért. A kapualjban, mielőtt elbúcsúztunk volna, még sokáig beszélgettünk és nevettünk, de akkor már az izgalmak ellenére is túl álmos voltam. Láttam rajta, hogy képes lenne megcsókolni. Egyértelműen láttam, de a gondolattól átjárt a félelem. Ő pedig megérezte félelmem, így csupán öleléssel vetettünk véget életem eddigi legcsodásabb éjszakájának.”

            A kezem már zsibbad, a gyomrom pedig görcsben áll. Émelygek, ha csak arra az estére gondolok. Túl akarok esni rajta… bár félek, hiába is teszek bármit. Félek, hogy nem szabadulok tőle.

            De azért ismét lecsapok gyűlöletes, egykor oly’ édes nevére…

            „Ma megtörtént. El sem hiszem.

            Nem, komolyan nem vagyok képes elhinni.

            Megcsókolt.

            Tessék, leírtam, igen.

            Megcsókolt… megcsókolt… csak most jut el az agyamig, elég lassan vagyok képes felfogni… de xxxx MEGCSÓKOLT!!!

            xxxx… xxxx… xxxx…

            Pedig mára semmit sem terveztünk, csupán véletlenül futottunk össze. Aztán nekiálltunk beszélgetni, mint már oly sokszor. Végül, mielőtt az éhség hazaszólított, a lehető legváratlanabb módon karolt át, és érintette ajkait az enyémhez. Leírhatatlan. Egyáltalán nem ilyenre számítottam.

            NEM HISZEM EL!

            xxxx megcsókolt…

            Olyan, de olyan boldog vagyok, szinte szárnyalok…”

            Na, itt csapom a falhoz a naplót. Majd némán bámulok a tehetetlenül az ágyon fekvő könyvecskére. Dühöm egy időre felülírja fájdalmam, ami valamilyen szinten jó érzés. Belégzés, kilégzés. Belégzés, kilégzés…

            Újra megfogom, és az utolsó oldalra lapozok.

            „Már vagy egy hete nem láttam. Nincsenek közös ismerőseink, rajtuk keresztül nem tudok érdeklődni… de a telefonját sem veszi fel, pedig tudom, hogy ilyenkor mindig elérhető!

            Hova tűnhetett? Miért nem hajlandó velem beszélni…?

            Nem hagyott üzenetet. A chatről is letiltott. Egyáltalán nem jön sehová, ahol valaha együtt jártunk.

            Szóval ez a te módszered…? Ilyen gyáva lennél? Képtelen vagy még arra is, hogy a szemembe mondd, elég?

            Ma már vagy hatodszor hívom.

            Semmi.”

            Ez a végszó: semmi. Úgy kong az ürességtől, mint szívem legféltettebb, legkedvesebb része, amit neki áldoztam… üres. Elhagyatott, sivár, és hideg.

            Azóta már fél hónap… és én minden nap hívom. Sosem veszi fel.

*

            Már elértem azt a pontot, hogy képes vagyok úgy tenni, mintha nem lenne semmi bajom. Persze ez nincs így, de folytatnom kell az életem. Nem gondolhatok rá minden egyes másodpercben… bár folyamatosan itt kísért a fejemben…

            Képtelen vagyok figyelni az órákon, folyton kaotikus, egymásba olvadó hangokat hallok. Egy szó nem sok, annyit nem tudok kivenni. Félek, megőrülök. Ennyire nem lehetek gyenge… nem viselhet meg ennyire.

            Úton hazafelé. Kerülök, talán a friss levegő kitisztítja a fejem. Reménytelen, de mégis próbálkozom. Leülök a padkára egy csendes út mentén. Figyelek a hangokra. Próbálom kiszűrni, mit is akarnak közölni velem.

            Kiráz a hideg, amikor meghallom a gyűlöletes nevet.

            Figyelj rám! – hallom ki a zűrzavarból. Az ő bársonyos hangján szól… de mégis szörnyen hideg és élettelen. – Hallasz? Ugye hallasz?

            Furcsán érzem magam, hogy magamban beszélek, de kinyögök egy „Igen”-t.

            Én vagyok! Én vagyok az, ugye emlékszel még? Emlékszel rám, ugye…? – bólintok, bár nem értem, hogy lehet ez… az ő hangja szól a fejemben. Biztos csak hallucinálok. Mostanában szörnyen keveset eszek.

            Nem illúzió, és nem őrültél meg. – zúzza porrá utolsó bástyámat is. – Tényleg én vagyok. El kell mondanom neked, mi történt! – itt elszakad a cérna. Ha tényleg ő az… rászabadítom az elmúlt hetek indulatát.

            Mégis mit képzelsz, mi vagyok én, hogy így játszadozz velem? Szó nélkül eltűnsz aztán meg… hogy kerültél a FEJEMBE?!

            Elhiszem, hogy megrázott… de kérlek hallgass meg! – hangja egyre gyengül. Visszafojtom minden agressziómat. Valamiért képes vagyok még mindig komolyan venni… - Aznap… tudod, amikor észrevetted, hogy eltűntem… tudom, hogy már aznap feltűnt… nos, aznap elvileg nem találkoztunk volna, de tudtam merre mész és korábban végeztem. Gondoltam, megleplek. De végül is úgy alakult, hogy egy barátommal elbeszéltük az idő nagy részét. Mondtam, hogy sietek, de még így is eltartott neki vagy negyed óráig… amikor végre elindultam, rájöttem, hogy nem érlek el, hacsak nem rohanok. Így hát fogtam magam és egyre jobban siettem… ami azt illeti, elértelek volna…

            De mi történt? – kérdezem, eredeti szándékommal ellentétben azonban hangom őszinte aggodalomról árulkodik.

            Egy pillanat műve… annyira egyszerű, hogy szinte komikus… és épp ezért sokkal fájdalmasabb. Figyelmetlen voltam. Rohantam át a főúton, és nem néztem körül… Pár száz méterre tőled, elcsapott egy autó…

            Hogy mi? – kiáltok fel önkívületemben. - Hogy te… ezek szerint… kórházba kerültél…? – próbálom kerülgetni a témát. De könyörtelenül ellenkezik.

            Nem. Vagyis… tényleg voltam kórházban, de szinte csak perceket, és azokra sem vagyok képes visszaemlékezni. Magamon kívül voltam. A… halál küszöbén.

            Szóval… de az nem…?

            De… aznap nekem el kellett volna hagynom ezt a világot… egy egyszerű baleset… senki sem így képzeli el a saját halálát. Az a probléma, hogy nem tudtam elmenni. Még az életen túl is… el akartalak érni. A választás az enyém. Bármikor elmehetek. De úgy nem lennék rá képes, ha kétségek közt vergődve hagynálak itt. Legalább a helyzetet el akartam magyarázni… a mobilom teljesen szétroncsolódott. Senki nem tudott szólni neked…

            Már meghatottan, a könnyekkel nem is küzdve hallgatom szavait. Átkarolom a mellkasom, és próbálom megérteni… felfogni, ami történt. Végül többszöri próbálkozásra sikerül feltennem egy kérdést: És most… mi lesz?

            Sokáig hallgat, már azt hiszem, nem is hallott meg, épp megismételném a kérdést, mikor halkan, az eddigi hangjánál is gyöngébben szólal meg

            Azt hiszem… úgy igazságos… ha a döntés a tiéd. Én akár most is elmehetek, örökre elhagyhatom a világot. De ha úgy döntesz, veled maradok, amíg csak élsz… vagy, ameddig szükséged van a társaságomra. Kérlek, fontold meg… ha maradok, szörnyen nehéz lesz az életed. Hiszen láthatatlan vagyok… csupán egy hang a fejedben. Nem érinthetsz meg, nem mutathatsz be a szüleidnek, nem is beszélhetsz velem nyilvános helyen… talán, csak ha telefonálásnak álcázod. Tudnod kell… szeretlek, de nem akarom megnyomorítani az életed.

            Hosszú percekig egy szót sem szólok. Nem tudok tisztán gondolkodni… az egész helyzet annyira, de annyira… hihetetlen. De egyértelmű, és az utóbbi hetek is bizonyítják, hogy képtelen vagyok nélküle élni. Akárhogy jobb, mint nélküle. Inkább legyek teljesen őrült, mint magányos. Lassan formálom a szavakat a számmal.

            Azt szeretném… ha maradnál. Kérlek, maradj velem.

            Jól megfontoltad? Biztos, hogy… így is…

            Biztos. A másik lehetőség… nem is érdemes arra, hogy megfontoljam. Szeretlek. Azt szeretném, ha végig velem maradnál. Amíg csak lehet.

            Ezután mindketten szótlanok maradunk, de érzem, ahogy lelkünk, minden akadályt legyűrve egymásnak feszül, és a világ legnagyszerűbb és áthatóbb csókjában forr össze.

Vissza a természetbe!*

Ma délután fogtam magam, biciklire pattantam, és kitekertem a város szélére egy kicsit elmélkedni és alkotni. Találtam is egy kis árnyékos helyet, ráadásul még a szél is fújdogált, úgyhogy egyáltalán nem volt melegem, közben háromszor végighallgattam Emilie Opheliac-jét. Egyszerűen csodálatos érzés volt, pont az, amire egy hét dögmelegben panelban kuksolás után szüksége van az ember lányának. Az a nyugalom és szabadság, hogy egy pillanatra kiléphettem a mindennapokból... talán a legjobb szó a lelki táplálék. :)

Azért hogy a jó kis magyar szocreál érzés meglegyen, volt ott egy random vascső is... hát igen :D

Eredetileg A Halál virágait akartam folytatni, de mivel az eleje elég télies környezetben játszódik, valahogy nem akart sikerülni. Viszont írtam egy kis tájleírást. Nem kimagasodó, nem is túl egyedi, de talán átadja az érzést... Mert most úgy érzem, végre harmóniában vagyok önmagammal és a világgal, ha mindez röpke életű is.

*ugye mindenki tudja hogy ez nem Voltaire? :))

Mobilos fotó. Élőben sokkal szebb volt ^^

Kinyújtom lábaim, kortyolok egyet a hűsítő vízből. Egy kedves, tömzsi fa árnyékából élvezem a természet szépségét. Hajam egy lusta fuvallat fújja ki arcomból, míg egy apró, levél-forma bogár küzdelmes útját figyelem földön heverő telefonom felé.

Nézem, ahogy a felhők átúsznak az égen. Lassan, méltóságteljesen szállnak fejem felett, árnyékuk hol a szemközti dombokon, hol az aranyszín tóként elterülő búzaföldeken jelenik meg. Néhol szinte beleolvadnak a háttérül szolgáló égbe - így estefelé az már nem élénk színű mennyei tenger, inkább fáradt, halovány fátyol, melyen átszüremlik a nyári napfény.

A kalászok a langyos szellőben lengedeznek, a szőke búzamező néhány magasabb szárán meg-megcsillan a fény, ahogy a zongora zúgásából előtör a hegedű vidám hangja.

A mélyzöldben játszó erdők fái szintén a lassan nyugovóra térő napot élvezik, míg a tisztások hűs árnyaikkal gyönyörűen ellensúlyozzák azt. Ahogy a fenyők sötétzöldje, a világosabb, szinte sárgás lombok és az elhalóban lévő, mégis élénk vöröses ágak, a napfényben fürdő és árnyékos rétegek foltjai összejátszanak, kedvem támad szárnyra kelni, hogy a természet remekművét még jobban átélhessem.

De marad a szemlélődés, és egy szabadságtól duzzadó impresszió, a mögöttem húzódó útról, a villanyvezetékről, a többi emberről való megfeledkezés röpke pillanata.

Az áldozat - javítatlan

Hamarosan talán olvashatjátok a javítottat is! Maga a sztori évek óta bennem van, de itt valahogy nem sikerült kijönnie. Tetszik az ötlet, csak a megfogalmazás nem. Így szembetűnőbb lesz a változás, ha végre kijavítom :)

Az áldozat

A csupaszan meredező fák ágaikkal az ezüst holdat kaparásszák, téli szél süvít rajtuk keresztül, felerősítve eszelős üvöltésüket. Reszketek, a rengeteg fekete tömege körbe-körbe forog körülöttem, majd összezárul a fejem felett. Bekerít a sötétség az üvöltés abbamarad, s a síri csönd ölelése fokozatosan taszigál az őrület felé.

Sikítás.

A hold tükre meghasad, szilánkjai apró fehér hópelyhekként szállnak alá. A sikítás nem szűnik, erejének hullámai szétbomlasztják a fákat. A semmiben egy különleges jelenségre leszek figyelmes: szikrázó fény, először elvakít, majd alábbhagy, ahogy alakot ölt. Hát létezhet? Eláll a szavam. A lélegzetem. Elájulok.

*

Ismerős város. Sosem láttam, mégis ismerős, és ez nyugtalanít. A nap langyosan süti az arcom, az utca teli zsibongó, mosolygó emberekkel. Mind vidáman üdvözölnek.

Hirtelen megbotlom egy kiálló macskakőben, és nekiütközöm valakinek. Mintha kőfalnak zuhantam volna… Felnézek, és megborzongok: sápadt, vöröses szemű, szigorú tekintetű lány áll előttem. Egyenes szálú, mélyfekete színű haja van. Ruhája hófehér, alja szakadt. Cipőt nem visel. Összeszorítja vékony ajkait, lehunyja szemét, majd dacosan elfordul, és eltűnik. A tömeg megvetően mered a lábam elé. Ahol a lány állt. Ahol most egy sötét vértócsa van.

*

Fogalmam sincs, mi ez az egész, de nagyon nem tetszik. Teljesen eltévedtem, és már be is esteledett. Egy városszéli fa alól szemlélem a sötétlila, csillagtalan eget. A fogyó, halványsárgán pislákoló hold éppen csak megvilágítja a város felé tornyosuló várromokat.

Valami vonz arrafelé… Mivel elaludni képtelen vagyok, ezért elindulok. Talán a magaslatról láthatok majd valamit.

*

Már vagy tíz perce a meredek domboldalon kapaszkodok felfelé, de a fáradtság legapróbb jelét sem érzem. Hamarosan rettegés fog el, ahogy felérek… a rom mintha rám akarna dőlni… félelmetes. Erőt veszek magamon, és belépek a rozoga kapun.

*

Csodálatos, szemkápráztató látvány tárul elém. Fejem felett arany csillár, lila fényű gyertyákkal. Valahonnan isteni rózsaillat árad a hatalmas előcsarnokba. Lábam alatt gyönyörűen szőtt, puha szőnyeg; a fal csiszolt ébenfával van borítva. Olybá tűnik, mintha az épület tele lenne élettel annak ellenére, hogy nem látok senkit. Elindulok, hogy felfedezzem a csodákat, amiket a kastély rejthet. A lépcső alatti ajtón besétálva ismerős hangra leszek figyelmes. Csobogás. Végsétálok a kanyargós, szűk folyosón, mire egy üvegházba érek. De nem látom, hogy teteje volna. Bár odakint éj van, itt ragyogóan süt a nap. Sugarai lágyan melengetik az illatos, ezerszínű rózsák kelyheit és leveleit. Kacarászás hallatszik a közelből. Kis patak mellett pár fiatal lány múlatja az időt. Körben állnak egyik mosolygós társuk körül, aki épp egy friss rózsát készül leszakítani. Ám ahogy hozzáér porcelánfehér ujjával, a rózsabokorból eszelős sikoltozás hallatszik! A leány erősen megragad egy szálat, összeszorítja száját, majd letépi.

A sikoltozás abbamarad. Halk sírás hallatszik, majd az is elhal.

A lány sötét hajába tűzi a virágot, majd egy, eddig a füle mögé tűzött, elszáradt szálat ad át társnőjének. Az gyengéden tenyerébe veszi, majd eltemeti a földbe.

Mi folyik itt…?

Várjunk! A lány! Bár mosolyra húzódik a szája, és öltözete is egészen más, ez nem rejtheti el előlem: a sötét, egyenes haja; a vöröses szeme; a hófehér bőre; az a kegyetlen arckifejezés, amikor letépte a rózsát… Ugyanaz, akinek nekiütköztem… De mégis ki ő?

Nincs időm tovább gondolkodni, elindultak vissza a kastély felé. Próbálok elbújni a virágok közt. De nem! A lábam alatt egy gally nagyot reccsen! A vörös szemű visszafordul, és rám néz.

Mélyen a lelkembe.

Óriási, felfoghatatlan örvényben mosódik össze az idő és a tér, hogy aztán új alakot öltsön. Ide-oda hánykolódom, míg végül kiköp egy sötét erdőbe, egy tó partjára.

*

Ismét a saját jelenemben, a saját világomban vagyok. De mi? Előttem itt áll a lány – immár felnőtt. És ez az az alak, akinek keresése végett a rémisztő rengetegbe vetettem magam. Hogy megtudjam, igazak-e a pletykák. Hogy itt tényleg kísért-e egy szellem.

- Üdv. – szólít meg csendesen. – Mit keresel itt?

- Én… azt hiszem téged… de-

- Érdekes az ember. – vág közbe – Ha a természetfeletti a közelében van, félelme miatt elüldözi. Amint elrejtőzik, a keresésére indul.

- Mondd – gyűjtök erőt a kérdéshez – mi volt az a… vagyis… mihez kellett a rózsa?

- Arról nem szívesen mesélek. De legyen. Jó ideje nem beszéltem senkivel… Régen volt, gyermek voltam még, amikor elragadott a halál. Bármit megadtam volna azért, hogy életben maradjak. Naiv kisgyerek voltam. Megengedték, hogy örökké éljek, amennyiben fiatal lelkeket áldozok fel. Sajnos beleegyeztem. A rózsák voltak… a lelkek. Mire felnőttem, rájöttem, hogy hiába élek örökké, ha rettegnek tőlem, és senkim sincs. Végül, hogy mentsem a helyzetet, levertem a nagy csillárt a plafonról. Az egész kastélyt elemésztették a lángok, a testemmel együtt. Ám aki egyszer halhatatlanná vált, nem változhat vissza. Mivel megtagadtam, hogy új lelkeket áldozzam, ezért nem készítettek nekem új testet.

- De… mégis mit kapnak azért, hogy életben tartsanak?

- Nem szükséges ugyan a gyilkolás, de ha valaki engem keres, s megtalál, annak lelkét kárpótlásul kell feláldoznom…

…Sajnálom…

Az Átkozottak városa - elemzés

Tudom, fura a saját művünket elemezni, de ez egy olyan novella, ami nem biztos hogy mindenkinek érthető, és talán segíthetek is ily módon a többi írónövendéknek.:) Írtam egyszer egy dolgozatot magyarból, a regények címadásáról, Eco szemlélete alapján... na neki nagyon nem tetszene! De így legalább nem kell kitalálni, "mit akart az író?" Egyébként, szerintetek lenne értelme jól sikerült magyar dogákat (fogalmazásokat) feltenni?

Tehát, mint írtam, nagy hatással volt rám a szürrealizmus, de nem tudom, magát a történetet nevezhetem-e szürrealistának. Úgy gondoltam, novellaként az a legjobb módszer a téma tálalására, ha a valóságból, mondjuk úgy, az "általánosságból" kezdem. Többek közt ezt szolgálja az első és az utolsó dőlt betűs rész. Így annál is borzongatóbb lesz, mert az ember a karakterrel együtt (E/1) sodródik, átéli, amit ő is, és rájön, hogy akár önmagára is vonatkoztathat az olvasottakból. És talán elkezd félni önmagától.

Fokozatosan haladunk a racionális világból az irracionalitás felé, a vízben kavargó porszemek, a levegő "túlvilági bizsergése" mind ezt vetítik előre. A váratlanul megjelenő sikátor már teljesen valótlan, csupán a szereplő elméjében, lelkében létezik. Egyébként a dőlt betűs részeken kívül minden belső folyamatot ábrázol, de ez az első pont, ahol ez nyilvánvalóvá válik. Meg is jegyzi a karakter: "Bizarr."

A felfelé vezető út léte maga, és hangulata az előbbi állítást támasztja alá. A sötétség, az álmosság (erre még visszatérek) mind elvonják a szereplőt a valóságtól. (nem tudom, létezik-e ilyen, hogy "elvonják", de ha létezne, ide nagyon illene.) Majd belecsöppen a Városba. Akik olvasták A Végzet leányát, esetleg A Sötétség hercegnőjét, azok tudják, hogy Amelia, a főszereplő mindig álmában vagy ahhoz hasonló állapotban jár ebben a városban. Már kész helyszín volt a fejemben, hát felhasználtam itt is.

A Város maga a szereplő lelke. Az idáig tartó út egyfajta megismerés, önmagába nézés. Ugyanakkor az ember hiába néz magába, nem értheti meg a lelkében zajló folyamatokat. Ez (is) vezet majd a tragédiához, ami valójában egy szörnyű felismerés.

A novella alapjában véve a következő gondolatot boncolgatja: Mi választja el az átlagembert attól, hogy a világot semmibe véve azt tegyen, amit csak akar? Hogy úgymond "szabadon", semmivel sem törődve, engedjen a benne szunnyadó szörnyetegnek? Az ember álmában mindenre képes. Ezért van jelen az álmosság, ezért olyan az egész novella, mintha csupán egy álom lenne. Mert álmában bárki bármit megtehet. De ha valaki álmában kétely nélkül gyilkol, mi gátolja meg abban, hogy a valóságban is megtegye ugyanezt? Mert ha túllépünk a szabályokon és önmagunkon, ott az alkalom: csak egy éles tárgy kell, szinte bárki bárkivel, bárhol végezhet. Minden elhatározás kérdése. Ez megjelenik a Modern ikonosztáz a máglyán c. versemben is, hogy miként lép túl valaki ezeken, és követi el első gyilkosságát, majd őrül meg: "S zöldeslila csillogással,/ Savtól bűzlő dalolással,/ Szakad rám a plafon.".

Mint tudhatjátok, oda vagyok a II. Világháborús töriért, ezért történhetett meg a következő, számomra rendkívül "bizarr" eset. Korábban olvastam Leni Riefenstahl (a náci propagandafilmek egyik híres rendezője) feljegyzéseit Hitlerről. Egyébként nagyon érdekesek. De akkor lepődtem csak meg, amikor egyszer Schopenhauer filozófiájáról volt szó, és a tanár kijelentette, hogy szerinte "az egész élet csupán egy álom." A novellám akkor lett kész körülbelül egy hete. Aztán hirtelen felindulásból fellapoztam a törikönyvet az előbb említett forrásnál. Aszerint Hitler így válaszolt a kérdésre, hogy mi a kedvenc olvasmánya: "Schopenhauer - ő volt a tanárom.". Ha most belegondolunk, hogy milyen rémálomba illő dolgokért volt felelős, és hogy hogyan lehetett emberként képes minderre... nos, sokat segíthetett neki, ha az életre álomként tekintett, mindenféle következmény nélkül. Persze ez egy elég erőltetett találgatás, és valószínűleg nem igaz, de érdekes belegondolni.

Az ember talán nem is tudja, mik rejtőznek lelkében, mennyi mindenre lenne képes, ha egyszer rászánná magát. De úgy gondolom, és valószínűleg ebben mind egyet értünk, hogy addig jó, míg nem gondolkoznak el túl sokan azon: "Ha képes vagyok bármit megtenni- miért ne tehetném?"

Szent Márton köpenye a Mai Világban

A mostani írás azt hiszem az egyetlen, amivel valaha nyertem. Még nyolcadikban alkottam, a József Attila vers-, mese-, és novellaíró pályázatra, és felső tagozatos novella kategóriában különdíjat kaptam.:) Bekerült 2008-as Gyöngyhalászok antológiába is, bár egy részletet nem pontosan közöltek.

Hihetetlenül örültem neki, és büszke voltam(vagyok) rá, mégis furcsa látni, hogy pár év elteltével mennyit fejlődtem. Néhány helyen szemet szúrnak a hibák -.-"

Szent Márton köpenye a Mai Világban

Bizonyára mindenki ismeri a méltán híres szentnek, Mártonnak e nemes tettét. Viszont a legtöbben úgy gondolják (vagy úgy akarják gondolni), hogy mivel a múltban történt, a mai világban nincs különösebb jelentősége. De ez egyáltalán nem igaz. Figyeljetek csak…

Éppen az iskolába tartottam, mint általában minden reggel. Két barátnőm kísért. Mindhárman szörnyen megijedtünk, elénk állt egy öreg, sovány és elhanyagolt külsejű férfi. Először azt hittem, meg akar támadni minket, de aztán tekintetem lesiklott a kezére. Egy piszkos sapkát tartott, melyben csupán pár százas fityegett. Épp nyúltam volna a pénztárcámért, amikor az egyik barátnőm sietősen közbeszólt:

- Elnézést, de elkésünk az iskolából! Gyertek! – fogott kézen minket. Ez a barátnőm gazdagabb családban nevelkedett, az efféle szegény emberekről pedig csak annyit mond: „Biztos alkoholista…”. Én sokszor láttam már, ahogy koldul a családjával a város különböző pontjain, hogy legalább karácsony este ne száraz kenyeret kelljen enniük. Az a helyzet, hogy rettentő szívesen segítenék nekik, de iszonyatosan félek. Ezen gondolkodva lépem át az iskola küszöbét. Az aulában óriási betűkkel látom a feliratot: SZENT MÁRTON HÉT. Rácsodálkozunk, majd felmegyünk az osztályunkba.

Órák után úgy döntök, egyedül megyek haza. Igyekszem elkerülni a szegény öregembert. Fejem felett hófelhők gyülekeznek. Talán holnap hóesésre ébredek – örvendezem magamban. Otthon ránézek a naptárra: november 10-e. Holnap Márton napja, és nem mellesleg a születésnapom. Idén egy nagyobb pénzösszeget kapok, amit arra költhetek, amire csak akarok. Nem tudom miért, de Szent Márton valahogy jobban izgalomba hoz. Valami történni fog. Érzem.

Másnap vidáman indultam iskolába, szorosan fogtam a pénztárcámat és újonnan kapott tartalmát. Elszorult a torkom, amikor megláttam az öreg hajléktalan férfi két unokáját: egy kisfiú és a nővére. Arról beszélgettek, mit szeretnének karácsonyra,

- Én szeretnék egy pár jó meleg csizmát, hogy ne fázzon a lábam. Jól jönne egy új takaró is. – így a lány.

- Én pedig annak örülnék a legjobban, ha kaphatnék egy kabátot, egy csomag papírt és egy ceruzát.

Így beszéltek látszólag vidáman, a hóesés közepén, vacogva. Az iskolában, egy hirtelen ötlettől vezérelve leírtam a kívánságaikat egy papír cetlire.

- Valamire még talán jó lesz – gondoltam. Az egész nap Szent Mártonról, a tetteiről, a legendáiról és személyiségéről szólt. Elmesélték, hogyan vágta ketté a köpenyét, hogy megossza a koldussal, és hogy miért vált jelképévé a liba. Mindent összevetve izgalmas volt.

Még a szünetekben is csak az órákon hallottakat tudtuk átbeszélni. Az órák után egy színjátékot is végignézhettünk. Élvezetes volt! Azt kívántam, bár ne érne véget ez a nap! De véget ért – legalábbis akkor úgy hittem.

Hazafelé andalogtam a korai sötétségben, egész karácsonyi hangulatom volt. Rögtön el is illant, amint megpillantottam, ahogy az öregembert szó szerint kidobják a bevásárlóközpontból. Messze álltam, úgyhogy nem hallottam milyen okból tették ezt, és azt sem, hogy mivel vigasztalták unokái, és kedves arcú felesége. Ott álltam, és nem tudtam, mit tegyek. A bolt dolgozói már elmentek, úgyhogy ebben az ügyben már nem segíthettem. Viszont a szomorúságukat enyhíthetném…, de hogyan? Ötpercnyi gondolkodás után feladom, és indulnék, hogy észrevétlenül átjussak előttük. De nem fogjátok elhinni, mi történt ekkor: a világ zaja elcsendesült, és nem maradt belőle más, csak egy rémisztő, sercegő hang. Az emberek lába megállt a levegőben. Az öregember arcán a könny is egyhelyben maradt. Épp hogy ezt megállapíthattam, egy furcsa, fehéres fény lepte be az utcát. Ló patáinak zaja közeledett a hátam mögül. Nem bírtam tovább türtőztetni magam, hátrafordultam. A meglepetéstől még sikítani sem tudtam. Lovon ülő férfi, fejéből árad az utcát belépő fehéres fény. A zsebemre mutat, én pedig lenézek és belenyúlok. Mire felnéznék, már minden a régi.

- Hihetetlen! – suttogom, majd lenézek a kezemre: benne van a cetli, a gyermekek kívánságlistája. Másik kezemmel előveszem a születésnapi pénzemet. Gondolkodás nélkül befutok az áruházba, és beszerzek egy pár csizmát, egy télikabátot, egy jó vastag takarót, egy csomag papírt, és egy csomag jó minőségű ceruzát. Hozzáteszek még egy tollat és egy faragót. Az óriási bevásárlótáskákat hurcolva odalépek az öregemberhez:

- Ez a gyerekeknek karácsonyra. – értetlenül néz rám. Odaadom neki a táskákat. Belenéz, és rögtön hálálkodni kezd:

- Ó, köszönöm! Mit tehetnék cserébe? – már készen állok a válasszal:

- Rejtse el jól, nehogy idő előtt megtalálják. – sugárzóan mosolygott rám.

Karácsonykor én voltam a legboldogabb, amint megláttam, hogy a hóban egy felirat díszeleg a szobám ablaka alatt:

KÖSZÖNJÜK!

Az Átkozottak városa

Az első történet az a novella, amivel az Aposztróf Kiadó versenyére neveztem (ez ugyanaz, mint amire OneGirl nevezett, ő ajánlotta nekem). Sajnos nem jutottam be, de azért remélem tetszik. Ja, és amikor írtam, épp a szürrealizmust vettük (mindig hat rám a tananyag), úgyhogy ne féljünk a dolgok mögé nézni.:) Amúgy a város maga megjelenik a könyveimben is.^^

Az Átkozottak városa

Ha a Tabu nincs többé

Végre hazaértem. Lepakolok, eszek egy keveset. Fárasztó nap volt. Kimerítő, de vége.

Kiviharzok a lakásból, leugrom a lépcsőről, és rohanok. Minden olyan más, a szabadság a látványt is megédesíti. A pocsolyában kavargó porszemek bársonyosan csillámló áramlattá válnak. A szélben lengedező cseresznyefa reszketeg, fehér virágai rózsaszínes árnyalatban tündökölnek. A levegőbe valami túlvilági bizsergés költözött, szinte életre kel a világ körülöttem.

Egyszer csak különös változásra leszek figyelmes. Ismerem az utat. Az a sikátor eddig nem volt ott.

Sokszor gondoltam már, hogy a kíváncsiság fogja okozni a vesztem. Minden lépéssel biztosabb vagyok ebben az elgondolásomban. A sikátor végén egy, a semmibe vesző lépcső áll. Az odáig vezető út szinte egyetlen óriási, száradásnak indult pocsolya. Szélein fehér sávban kicsapódott só.

Bizarr.

Sétálok tovább.

Felfelé haladva jeges borzongás és álmosság kerít hatalmába. Legyűröm, és lassan elérek a lépcső tetejére. Amint minkét lábam biztos talajon nyugszik, a fokok leszakadnak. Nem hallom, ahogy földet érnek.

Egy semmiben lebegő hideg sziklatömbön állok, mely durva falban és abba vájatként fúrt újabb lépcsősorban végződik. Az ég megcáfolja időérzékem: éjfekete, ami szokatlan három óra körül. Parányi, kékes és vöröses színű csillagok pislákolnak rajta. Nem is értem, hogyan láthatok bármit is. Szinte semmi fény nincs.

Más választásom nem lévén elindulok felfelé. A fal görcseit kitapintva, lábammal a síkos talajon egyensúlyozva haladok egyre magasabbra. Lassan de biztosan lépdelek. Egyszer csak éktelen fájdalom hasít a talpamba. Szinte leborulok a lépcsőről, de sikerül elkapnom egy kiálló sziklát. Leülök egy biztonságos lépcsőfokra, és lehámozom a cipőmet. Vékony talpán szűk rés. Zoknimon ökölnyi vérfolt. Azt is levéve és talpamat kissé megtörölve látom, hogy egy látszólag apró tövis okozza fájdalmam. Kihúzom. Nem nagyobb a kisujjam körménél. Végighúzva kezem az előbbi pár fokon, megtalálom a gazdáját: egy egyszerű, fehérnek látszó virág. Valószínűleg rózsa, bár nehezen tudom kivenni a sötétben. Másik cipőm is leveszem, és így folytatom utam, óvatosan, vigyázva.

Felérve elámulok. Macskaköves utak, favázas házak, csicsergő madarak, sugárzó napfény és virágillat. Mindent futónövényként lep be a fehér rózsa. A távolban zsenge, szinte valótlanul zöld fűvel borított, lágyan emelkedő domb. Az utakon daliás ifjak, nevetgélő, napernyős kisasszonyok és büszkén poroszkáló lovasok. Egyáltalán nem néznek idegennek, bár én kissé annak érzem magam hétköznapi ruháimban. Pár perc múlva megszólítanak. Rendkívül kedvesek. Körbevezetnek a városban (városnak nevezik, bár szerintem egy átlagos falunál is kisebb). Nyugalom és béke.

Nem tudom, mióta lehetek itt. Talán napok óta, bár sosem lehetek biztos magamban- itt nem megy le a Nap. Kellemesen érzem magam, szinte elbódít a harmonikus tökéletesség.

Egyszer, mikor épp a domboldalról szemlélem a várost, odajönnek hozzám páran, és karonfogva lekísérnek. Odalent körben állva fogadnak a többiek. Szószólójuk közli, hogy a város bizalmat szavazott nekem. Nem igazán értem miért van erre szükség: eddig is valótlanul nyíltak voltak velem szemben. Mintha ráérezne gondolataimra, egyikőjük tudatja velem, hogy a bizalom itt egyedien van értelmezve. Állítólag valami nagy titokról fogok tudomást szerezni. Egy rózsákkal benőtt sötét szobába visznek, majd suttogva tárják fel előttem a város történetét. Ezzel vezetik be… majd egyikük a fülemhez hajol, és odasúgja:

- Bármit megtehetsz.

Azt állítják, itt képes vagyok akár képtelenségekre is. Akár egy álomban… Kételkedem, mégis muszáj próbát tennem- legegyszerűbb a lebegés. És sikerül. Ámulva kísérletezem tovább: repülök, alakot váltok, és pillanatok alatt megváltoztatom az időjárást. Bármit megtehetek.

Egyre jobban úrrá lesz rajtam az az érzés, hogy ez a város nem valós. Ilyen egyszerűen nem létezhet. Ez valószínűleg tényleg egy olyan tudatos álom… de hiába fixálom a tekintetem, nem ébredek fel. Így gondolkozom, mikor elhalad előttem egy csoport kacarászó fiatal lány. Először elképzelem őket hétköznapi ruhában- egy pillanat, és öltözetük megváltozik. Hirtelen ötlettől vezérelve kipróbálok valami újat: konfliktust kezdeményezek köztük. Egyikük szinte rögtön elkezdi szidni társa kinézetét. Szóval bárkit képes vagyok irányítani… Elhatalmasodik rajtam egy különös gondolat. Ez végül is egy nem létező világ. Ha képes vagyok bármit megtenni- miért ne tehetném? Életemben először semmi sem áll utamba: semmiféle szabály, semmiféle erkölcs.

Nehéz a szemem, de lassan sikerül felnyitnom. Nem vagyok képes felfogni azt, amit látok. Szörnyű, nincs rá más szó. Mindenki halott. Az utcát vérfoltok tarkítják. Minden egyes ember kezében egy szál, a vértől vöröses színt öltött rózsa. A töviseken apró bőrfoszlányok. Egyértelműen a virág volt az eszköz. Hirtelen képek villannak be pár órával ez előttről. Káosz. Én biztosan állok középen, valakivel szemben. Mindenki sikítva, reményt vesztve menekül. Vérfoltok. A velem szemben álló lassan csuklójához emeli a rózsát…

Képtelen vagyok feldolgozni. Nem lehet… hogy lehettem erre képes? Hogy tehettem…

Könnyeimmel küzdve futásnak eredek. Nem tudom merre, de rohanok, remélve hogy az emlékek a sebességtől kitörlődnek lelkemből. Menekülök, félőrülten futok önmagam elől… Kifutok a világból…

Végre hazaértem. Lepakolok, eszek egy keveset. Fárasztó nap volt. Kimerítő, de vége.

Lefekszem aludni.