Dosztojevszkij!

mert mindenki tudja hogy Dosztojevszkij zseniális :D

Kis bevezetőként annyi, már rég jártam itt, amire megvannak az okai, de most a tanulmányaim, az érdeklődési köröm és ez a blog valahogy kialakított egy gyönyörű metszetet, amit én most ki is használok~

Történt ugyanis, hogy Irodalomtudományi proszemináriumra (igen, ilyen óráim vannak) írni kellett egy esszét. Most fejeztem be, vagy egy perce, és küldtem el a tanárnak. Nagyon remélem, hogy jó jegyet kapok :D Szóval a feladat szerint elemeznem kellett BÁRMIT. Elsőre álomfeladatnak tűnik, de amikor rájössz hogy nem tudod miről lehet írni amit szeretsz is, hááát, nem egyszerű. Elsőre az Amerikai Psycho-ra gondoltam, de aztán jött az ötlet, és kielemeztem a Bűn és bűnhődést, ami közben a kedvenc regényeim közé lépett. Vagyis egy részletét, Lázár feltámadásának felolvasását és ennek az egész történetnek a hatását a regényre, de nem írom le még egyszer: itt az esszém, olvassátok:)

FONTOS: Az esszé az én saját szellemi tulajdonom (mint minden az oldalon), ha bárhogy fel akarod használni, előtte mindenképp egyeztess velem!!!

Lázár feltámasztásának jelentősége a Bűn és bűnhődésben

Dolgozatom témája Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij legismertebb regénye, a Bűn és bűnhődés. Célom főleg a negyedik rész negyedik fejezetében található Lázár-jelenet elemzése, valamit a mű vizsgálata a Lázár feltámasztásáról szóló bibliai történet felől. E kérdések kapcsán tervezek kitérni a nevek és számok másodlagos jelentésére, melyeknek szintén jelentős szerepük van a műben.

A Bűn és bűnhődésnek hatalmas értelmezési hagyománya van, olyan szakértők írtak róla, mint Mihail Bahtyin (Mihail Bahtyin. 1976. Dosztojevszkij poétikájának problémái. In: A szó esztétikája. Gondolat.), Ny. V. Toporov (Ny. V. Toporov. 1982. Dosztojevszkij poétikája és a mitológiai gondolkodás archaikus sémái. Helikon.), vagy a magyarok közül Vatai László (Vatai László. 1942. Dosztojevszkij. A szubjektív életérzés filozófiája.). Bahtyin úgy ír Dosztojevszkijről, mint a polifonikus regény megteremtőjéről, akinél rengeteg önálló karakter és szólam fonódik össze. E karakterek folyamatos mozgásban vannak, néhol egyik-másik képében az író saját véleményére ismerhetünk, de ez csak múlékony állapot. Bahtyin volt az első, aki érdemben tudta tanulmányozni Dosztojevszkij újszerű regényszerkezetét, és nem próbálta művészetét a korábbi monologikus művek közé sorolni. Toporov, mint tanulmánya címe is mutatja, a mitológia és a dosztojevszkiji regény közt tárt fel jelentős összefüggéseket.

Dosztojevszkij a romantika forrásaiból táplálkozik, de kezdettől fogva egyéni módon kezeli az olyan hagyományos témákat, mint az individualizmus, a hasonmás-probléma, az önkény és szabadság kérdése, vagy a bűn metafizikai és egzisztenciális vetülete. Ízlésére olyan alkotók voltak rá hatással, mint Hoffmann, Balzac, Goethe, Schiller, Byron, Victor Hugo, Puskin, Gogol vagy Lermontov. Korai művei főleg a gogoli hagyományra épülnek, ugyanakkor fontos különbségeket figyelhetünk mega két író hozzáállása között. Ezek a különbségek már szembetűnőek Dosztojevszkij első regényében, a Szegény emberek címűben is, melyben a fantasztikum és az egész világ a hős lelkébe helyeződik, a hősnek pedig ezzel az őt belülről irányító erővel kell harcba szállnia. Ez a fajta hozzáállás Dosztojevszkij több művében is megfigyelhető, úgy tartja, nem szabad az élő embert egy tőle idegen tudat néma objektumává tenni. Gogollal szemben, akinél Akakij Akakijevics csupán alkotója által létezik, Dosztojevszkij hősei önálló életre kelnek. Emellett megfigyelhető már ebben az első regényben is a dosztojevszkiji polifónia, a több szólamból való komponáltság. A figurák függetlenednek az írói nézőpont és a narráció alól.

Dosztojevszkij művészetére nagy hatással volt a száműzetésben töltött 10 év, itt talált rá újra a Bibliára, mely ettől kezdve gondolkodásának fő vezérelvévé vált, beivódott alkotásaiba. Naplójegyzeteiben így ír vallásosságáról, ahhoz való visszatéréséről: „Nem bolond módon hiszek én Istenben. (…) az ő ostoba természetük el sem tudja képzelni a tagadás akkora erejét, amilyenen én átmentem.” A fogság ideje alatt kezdett el érdeklődni az emberek öntudatlan cselekedeteinek problémája iránt is, melyről K. G. Carus Psyche című művében olvasott érdekes megfigyeléseket. Megírja Feljegyzések az egérlyukból című kisregényét, melyről Pilinszky azt írja: „Dosztojevszkijnél látom, amit nem látok.” Ez ismét annak a hozzáállásnak az eredménye, amely már a Szegény embereknél is megfigyelhető volt.

A Bűn és bűnhődés az első nagyregénye, egy azok közül, melyekben az ember örök kérdéseiről és a kor problémáiról ír Dosztojevszkij. A Raszkolnyikovéhoz hasonló, tökéletes megsemmisülés és feltámadás, mely elemzésem központi részét adja, egyedi a dosztojevszkiji regényhősök közt, ugyanis a későbbieknek (mint Ivan Karamazov, Miskin herceg, vagy Sztavrogin) nem adatik meg. Dosztojevszkij módszerére jellemző, hogy a korabeli eseményre épülő témát összeköti valamilyen gazdag jelentésű világirodalmi modellel, mely a regény felszíni szerkezete mögött jól kivehető (A Bűn és bűnhődés esetében ez az említett bibliai történet, míg az Ördögökben a Don Juanra találhatunk utalásokat; A kamasz című kisregény pedig értelmezhető Tolsztoj Háború és békéjének antitéziseként.). Dosztojevszkij szerint az ember egész valója jó és rossz bonyolult összefonódása, hit és hitetlenség váratlan átmeneteinek színtere. Véleményem szerint ez a fajta felfogás lehet az alapja annak a gazdag polifóniának, mely az író műveiben megjelenik. Ahogy naplójegyzeteiben írja: „A teljes realizmusban megtalálni az emberben az embert (…) Realista vagyok, a szó legmagasabb értelmében, mert az emberi lélek mélységét ábrázolom.”

Mint a korábbi bekezdésekből látszik, Dosztojevszkij a polifonikus regény mestere volt, így nem meglepő, hogy e művében is számtalan szólamot találhatunk. Minden karakter önálló egyéniség, és így önálló véleménye, világa van. A bibliai részlet felolvasása azért is jelentős, mert ez az első jelenet, amikor Szonya és Raszkolnyikov igazsága (szólama) szembe kerül egymással. Itt nyílik meg a lány, a Biblia olvasása közben, mely egyértelműen több számára, mint történetek összessége. Ez lelkének egy bensőséges, intim pontja. Ezt láthatjuk abból is, ahogyan Szonya olvasás közben megjelenik előttünk: „Szonya közeledett a felséges, megmérhetetlen csoda szavaihoz, és ünnepi elragadtatásba esett. Hangja csengett, mint az érc, diadalt és örömet zengett, ez adta erejét.” Ugyanebben a bekezdésben olvashatjuk a lány bizakodását, hogy Raszkolnyikov, bár még „vak és hitetlen”, mégis, most meg fog térni. Szonya e sejtése, bár nem rögtön (hiszen az epilógusig kell várni rá), de végül beigazolódik.

Maga a bibliarészlet Jézus Krisztus egyik csodatételéről szól. Barátja, Lázár megbetegszik, de amikor tudatják vele a hírt, Jézus a Jordánon túl marad. Azt feleli, „ez a betegség nem halálos, hanem az isten dicsőségére lesz”. Később útnak indul, és közli tanítványaival, hogy Lázár „elaludt” (alvásnak nevezve a halált). Megérkezve a gyászoló tömeg láttán maga is könnyekre fakad, de nem Lázár miatt, hisz már tudja, hogy fel fogja támasztani. Márta először tiltakozik, amikor Jézus azt kéri, nyissák fel a sírt (negyednapos volt már a halott). Jézus, miután elgördítik a követ a sírbolt elől, bekiált: „Lázár jöjj ki!” Ekkor Lázár feltámad, és úgy, ahogy eltemették, pólyával betekerve, saját lábán jön ki.

A történet az egyik legszemléletesebb csodatétel bemutatása, ugyanakkor több is annál. Ez a rész valójában Jézus halálának és feltámadásának előrevetítése. Az ok, amiért Jézus nem siet rögtön Lázárhoz, hogy megmentse betegségétől az, hogy így ő is áteshessen azon az üdvözítő szenvedésen, melyen majd később Jézus maga is. Ezért mondja, hogy a betegség „nem halálos, hanem az Isten dicsőségére lesz.”. Ez a motívum, az üdvözítő szenvedés, valamint az azon keresztül való feltámadás a legerősebb kötelék, mely a bibliai történetet és a Dosztojevszkij-művet egymáshoz kapcsolja. Raszkolnyikov és Lázár feltámadása, szenvedésük, valamint a Megváltó és a főhőst bűnei súlya alól felszabadító Szonya közt párhuzam húzódik, mely felismerésével közelebb jutunk a végkifejlet megértéséhez és az egész mű könnyebb átlátásához. Raszkolnyikov a szenvedésen keresztül nem csupán bűnei alól szabadul meg, de szinte teljesen megújul lelke, élete. Az utolsó részben szó szerint ezt olvashatjuk: „Raszkolnyikov feltámadt, tudta, érezte ezt az egész megújhodott valójában.” A korábbi, rengeteget (túlságosan is sokat) gondolkodó, elméleteket és eszméket gyártó, abba szinte beleőrülő valója megszűnik létezni, átveszi a helyét egy egyszerűbb, mégis élhetőbb én, aki megismeri a szeretet és a hit erejét. Dosztojevszkij ezt az átmenetet olyan zseniálisan mutatja be, hogy egyáltalán nem tűnik erőltetettnek, nem erőszakos a hit bemutatása. A pillanatot, amikor Raszkolnyikov megtér, nem is látjuk, csak azt, amint elkezdi érezni a jövőbeli változásokat, és a reményt egy boldog életre.

Dosztojevszkij egyik, elsőre szembetűnő utalása arra, hogy ennek a történetnek nagyobb szerepe lesz, a harmadik rész ötödik fejezetében olvasható, amikor Porfirij Petrovics, látszólag mindenféle ok nélkül azt kérdi Raszkolnyikovtól: „És Lázár feltámasztását is hiszi?”. Itt egyrészt előreutal a későbbi történésekre, másrészt valójában nem Lázárról, hanem Raszkolnyikovról, az ő lelkéről és bűnéről beszél. Arra próbál utalni, hogy tud Raszkolnyikov bűnösségéről, és valamikor muszáj lesz ezt bevallania, hiszen csak és kizárólag azzal szabadulhat meg bűne súlya alól, ha elfogadja a büntetést, ha a száműzetés szenvedése által üdvözül.

Raszkolnyikov megváltásában egyértelműen Szonyának van a legnagyobb szerepe. Benne figyelhetjük meg az úgy nevezett „jurogyivij” karaktert, a „szent együgyűt”, amely visszatérő elem Dosztojevszkij műveiben. Ezt a fogalmat többféle személyre is használták, a szellemi fogyatékosoktól kezdve (az uzsorásasszony testvére, Lizaveta is ide tartozik) a lázadó nonkonformistákon keresztül az olyan önfeláldozó, alázatos lelkekig, mint Szonya. Dosztojevszkij azért vonzódott az ilyen figurákhoz, mert a vallásosság egy önfeledt, boldog szenvedéllyé emelkedett változatának tartotta az ő hitüket. A felolvasás előtt Raszkolnyikov, Szonyát szemlélve állapítja meg: „Téboly! Vallási téboly!”, mely az eredetiben „Jurogyivaja!”. E fogalmak Szonya személyét a megváltóhoz közelítik, érdekes a bibliai szöveg részlete, amely Jézus szomorúságát írja le a gyászolók láttán: „Lélekben izgatottá vált, mint a felháborodott ember.” Ezen az úton azt ismerhetjük fel, hogy Raszkolnyikov jelképes halálában és üdvözülésében a szent, a megváltó Szonya képében jelenik meg.

Dosztojevszkij műveiben rendkívüli fontosságuk van a neveknek, és azok jelentésének, az előbbi megállapítást pedig Szonya neve is alátámasztja. Szonya, vagyis Szofja görög eredetű, jelentése bölcsesség. Raszkolnyikov emberi, világi okosságával szemben Szonya képviseli a szív okosságát, mely „kísérője, jó szelleme lehetett szenvedésében, megtisztulásában.”

A másik név, melynek jelentése erősen köthető a Lázár-történethez, Kapernaumové. Kapernaumov közvetlen kapcsolatban áll Szonyával, hiszen a lány tőle bérli a szobáját, ugyanakkor kevésszer jelenik meg, és nem jelentős szereplő. Neve mögött ugyanakkor egy egész bibliai történet rejlik, amely hasonló csodatételekről szól, mint Lázár feltámasztása. A történet helyszíne Kafarnaum, amelyet másképp Kapernaumnak is szokás nevezni. Állítólag több apostol (Péter, András, Jakab, János), valamint Máté evangélista is innen származik. Utóbbi azt állítja, Jézus is lakott itt. Lukács evangéliumában található a történet, miszerint Jézus ebben a városban tanított, és meggyógyított egy embert, akibe ártó szellem költözött, valamint Simon Péter lázban szenvedő anyósát is. de kötődik egy pogány százados szolgájának esete is, akit Jézus távolról gyógyított meg, mivel a százados méltatlannak tartotta magukat arra, hogy hajlékukba fogadják őt. A mondat, melyben a távoli segítséget kéri, mára a katolikus liturgia bevett részévé vált.

Raszkolnyikov nevének is van vallási jelentősége, bár ez már nem köthető közvetlenül a Lázár-történethez. A „raszkol” a 17. század derekán létrejött ortodox egyházszakadás elnevezése. Alekszej Romanov cár és Nyikon pátriárka egyházi reformokat vezettek be, de ezeket az alsó papság, élén Avvakum protopópával, nem volt hajlandó elfogadni. Ők voltak a „raszkolnyikok”, avagy „óhitűek”, akik fanatikus elszántsággal ragaszkodtak régi könyveikhez, liturgiáikhoz. Ez szimbolikusan Raszkolnyikov fanatizmusára, saját eszméjéhez, igazságához való ragaszkodására, makacsságára utal. E képben egyszerre van jelen az igazság és hősiesség a hamissággal és megszállottsággal. Más elemzések szerint a főhős neve a „szakadás” kapcsán utal belső kettősségére, hogy egyszerre képes hidegvérrel gyilkolni, ugyanakkor sokszor meglepően emberséges természetű (álma a halálra vert lóról, pénzt ad Marmeladov temetésére, stb.).

A nevek mellett a számoknak is nagy jelentőségük van a műben. Más szerzőkhöz hasonlítva Dosztojevszkijnél szokatlanul magas a számnevek, mennyiségek használata, amely szintén jelentéstöbbletet ad a regénynek. Az első ilyen, gyakran megjelenő szám a négyes (összesen harmincötször fordul elő). Magában a bibliai történetben is elhangzik egyszer, Szonya erősen meg is nyomja, valamint dőlt betűvel is ki van emelve: „negyednapos”. Ez nem csak azért jelentős, mert a holttestnek „szaga van”. A zsidó hagyomány szerint a lélek a negyedik naptól fogva nem tér vissza a sírhoz, így a lélek ekkor örökre eltávozik. A négyes alapvetően szakrális jellegű szám, mely főleg a rituális klisékben tűnik ki (mint például amikor Szonya felszólítja Raszkolnyikovot, hogy álljon ki a keresztútra, és mind a négy égtáj felé hajoljon meg.). Maga a Lázár-szöveg is a negyedik evangéliumban található. Ismétlődik a négyemeletes házak ábrázolása (az öregasszonyé, Raszkolnyikové, Kozelé, a hivatalé, stb.). A négyes tagoltságú függőleges struktúra szemantikailag a szűkösségnek, a szorongásnak, az erőszaknak és a nyomorúságnak felel meg, szemben a vízszintes tagolású négyes tagolással (mint az égtájak). Ez a szabadság, a tágasság, a megváltás gondolatát hordozza.

A másik fontos, még gyakrabban (hetvenötször) előforduló szám a hetes. Maga a regény is hét egységre tagolható (hat rész és egy epilógus), az első két rész pedig hét-hét fejezetből áll. A bűn elkövetése is hét óra után következett be, az után, hogy minden irányból a hetes visszhangzott. Rendkívül hangsúlyos szerephez jut a szám az epilógusban, de itt már nem a pusztulást vetíti előre, hanem a megváltáshoz vezető utat mutatja: „Még hét esztendejük van. Mennyi irtózatos kín, micsoda mérhetetlen boldogság vár rájuk még addig!...Hét év! Csak hét év!... Boldogságuk kezdetén akadtak pillanatok, amikor ez a hét év hét napnak tűnt előttük.”. Ez a hét év szemben áll azzal a hét évvel, amelyet Marfa Petrovnával töltött Szvidrigajlov, s melyről Szvidrigajlov pontosan hétszer tesz említést.

Lázár és Raszkolnyikov feltámadásának párhuzamba állítása hozzáad nem csupán az elemzői, de az olvasási élményhez is. Ezt a kapcsolatot felfedezve sokkal tisztábban látszik a logika, mely eljuttatja főhőseinket az epilógusig, megérthetjük az elsőre összefüggéstelen szavakat, tetteket is. Elemzésem ugyanakkor a regény egyetlen aspektusát emeli ki, így nem adhat teljes képet a műről. A regény bonyolultabb annál, hogy ezt a témát tekintsük egyetlen mozgatórugójának. Lehetne mélyebben vizsgálni a polifóniát, az egyes szólamok bűnről adott magyarázatát, ezek távolságát az írótól, lehetne beszélni a szereplők szerteágazó kapcsolatrendszeréről, Razumihin jelentőségéről Raszkolnyikov mellett, vagy akár a Lebezjatnyikov karikaturisztikus alakja által a műben megjelenő kritikáról, melyet a szerző az utópista szocializmus ellen fogalmaz meg. Véleményem szerint a Bűn és bűnhődés azok közé a regények közé tartozik, melyek mindig képesek lesznek valami újat mutatni az elemzők és olvasók, a laikusok és szakértők számára is, és kortól függetlenül állandóan aktuálisak maradnak.

Bibliográfia:

Dukkon Ágnes. 1998. Bűn és bűnhődés. Raabe Klett Kiadó. 432―436, 464―467.

F. M. Dosztojevszkij. 1972. Tanulmányok, levelek, vallomások. Magyar Helikon. 361―362, 364.

Mihail Bahtyin. 1976. Dosztojevszkij poétikájának problémái. In: A szó esztétikája. Gondolat.),

Ha eljutottál idáig, gratulálok! <3

Levezetésképp mondjuk szépen együtt: Rogyion Romanovics Raszkolnyikov

Produktív gyurmázás

Igen, igen, arról a jófajta kisüthető cukkerségről van szó, amiből annyit muffint, macaront, tortát, gumicukrot... minden jót csináltak már! Kurenai rendelt párat, és (az ő művei bizonyos okokból később jönnek;)) megengedte, hogy csináljak pár dolgot~


Macaronos szett: kék macaronok, csokis-tejes krémmel, fülik és medál :) (háttérben mana:D)

Bocsi a rossz képekért, a teló rosszul fókuszál, én meg nem értek a fotózáshoz ^^"

Plague Rat telefonlógó

Na, ez nehéz volt, olyan kis pici ^^ Szürke PATKÁNY (nem egér) Emilie-s csészében, csíkos csészealjjal. Kell egy patkány. Most komolyan... na jó nem. Nem engedik be a koleszba szegényt >.<"

Hátul szívecskés <3

Végül, elmaradt az összefoglaló a Japán Napról: Sikeresnek könyvelem el, azt hiszem ha nem is fognak sorokban állni a lolitanoncok, de sikerült kicsit megmutatni, hogy ilyesmi is van. És nem rohant el a csoport fele mikor kinyögtem hogy Mana férfi. És nem rohant el a másik fele a Brolitáknál. És nem röhögtek ki. És köszönöm ONEGIRL-NEK, YUMÉNEK és NOOMINAK  a modellkedést, gyönyörűek voltatok :D (igen te is ;)) Valamint köszönöm a segítséget a vetítéssel KAMICHUNAK!

Mindenki ügyes volt:)

És a lolik nem isznak, de finom a szilvabor;)

Ó, csak napirandomként... Köszönet KURENAINAK, GERGŐNEK és IMOLÁNAK a zombifelvonulás értelmesebb részéért:D Jófajta jelmezek:

 Baiichu~ csak mert rég köszöntem el így :3

Japán Nap - előzetes

Ismét megrendezésre kerül a szombathelyi Japán Nap, olyan programokkal mint Kimono bemutató, para-para tánc, rengeteg workshop, kiállítás, animevetítés, gésa frizura- és sminkkészítés, vagy a már hagyományosnak számító Ataru Taiko koncert.

Idén én is részt veszek, az este 6 órakor kezdődő fél órás Lolita bemutató kapcsán, úgyhogy eléggé izgulok, és remélem lesznek érdeklődők (eddig mindig voltak^^).

Remélhetőleg lesznek képek, úgyhogy a tervezett koordinációkat inkább majd utána raknám fel:) Mindenesetre, rajtam kívül még hárman lesznek a színpadon, OneGirl, Noomi és Yume, a következőképpen:

OneGirl - Casual Lolita
Noomi - Sailor Lolita
Yume - Punk Lolita
Ai - Bittersweet Lolita

Előre is köszönöm a segítséget:)

Aki teheti, mindenképpen jöjjön el, minden évben jó tapasztalataim voltak:))
Szorítsatok!

Őszi MondoCon

Hát elment ez a Con is, de az első cp-k után még nagyobb tervekkel érkeztünk haza! Ha összejön tavasszal a Soul Eater csapat az nagyot fog ütni :D én még gondolkozom... Medúza vagy Arachne...?

Minden esetre itt egy kis összefoglaló, jobbára magamról raktam be képeket, hogy elkerüljem az inkább anonimitásba burkolózó egyének dühét :D 

Így nézett ki a Bara no konrei cosplay teljes pompájában, sminkkel és frizkóval^^ Meghaltam a melegtől de oolyan szép az a ruha *.* (kicsit se feltűnő hogy mennyire más arcformám van mint Manának...>.<")

A képeken látható egykedvűség csupán karakterhűség miatt van~

És meglepetésemre egyetlen ember ismert fel, ő volt az a drága, aki egyéni karakterrel craftban is indult^^

Éééés pózoljunk Sugary Carnivallal, mert a burando az burando!

Ja, és ők voltak a személyes kedvenceim: WoWból a red és green dragonflight-ok vezetői (Ysera és Alextrasza). Gyönyörűen kivitelezett cp-k *.* Mi mást várhatnék Yurikotól, végül is^^" Akarok vérelfet cp-zni >.<

A legvégére pedig egy gyönyörűséges csoportkép, még talán ez a legjobb, bár Noomi nincs rajta (NEM azért ez a legjobb mert nem vagy rajta xD)

Balról jobbra:

Kurenai-Globox (Rayman)
OneGirl-MisaMisa (Death Note)
Én (Ai)-Mana-Sama (Malice Mizer-Bara no konrei)
Yume-RandomKawaiiKuroNeko
Őőő nem tudom van-e netes beceneve-Minato (Naruto)

Cosplay: Kész!

Sajnos nem igazán tudtam kivenni a részem az elkészítéséből, de gyönyörű lett, az alsót mindenképp fogom még hordani, úgysem volt még Aristocrat koordim:)

Nem is írok többet, íme a végeredmény:
(sminkes parókás képek con után várhatóak)

Túlélve

Ezt a történetet Anynek írtam a múlt héten tartott születésnapjára, de csak most jutottam el odáig hogy feltegyem. Alapvetően ez a fajta szerelmi történet, és alapvetően a szerelem mint téma nem az én műfajom, de itt most a befogadó volt a fontos:) Remélem, azért sikerült összehozni valami értékelhetőt, de tényleg nem vagyok jártas a témában. Íme:

Túlélve

                Megtörten ülök a padlón, a szoba közepén. Már az összes képét szétvágtam, elégettem; már mindennek elmondtam, aminek csak lehet. De nem vagyok képes kitörölni az emlékezetemből. Érzem, ahogy a szívemen ül, gondtalanul a lábát lóbálja, s minden másodpercben a lelkembe rúg. Nem vesz rólam tudomást. Többé nem. Én mégis minek törődöm vele? Akárhogy is keresem, tudom, hogy nincs racionális magyarázat. Ennyi. Lépj túl rajta. Erős vagy.

            Nem… Nem tudok úgy tenni, mintha sosem létezett volna. Történetünk egy ponttól összefonódott, ha elfeledném, magamat csonkítanám meg. Naplóm majd’ minden lapján szerepel a neve…

            Alkoholos filcet ragadok. Előkotorom a könyvecskét, minden titkom tudóját, és nem is kell keresnem: magától kinyílik, a legolvasottabb oldalon. Amikor először megláttam.

            „Képtelen voltam nem odanézni. Furcsa érzés… egyszerűen vonzotta a tekintetem. Bár nem hiszem, hogy bármi is lehetne köztünk… Ő csak egy srác… még a nevét sem tudom. Szerintem egyszerűen túldimenzionálom a dolgot. Már annyira vágyom rá, hogy legyen valakim, hogy mindenkiben az ideális párt látom…”

            Jobb lett volna nem törődni vele, a fenébe is… de nem másíthatom meg a múltat. Lapozok a naplóban, majd ahogy meglátom a nevét, reflexből lesújtok a filccel. Égeti a szemem.

            „Hetekig nem láttam, azt hittem ő is csak egy olyan egyetlen pillanatra felbukkanó, soha vissza nem térő, jelentéktelen ember a tömegből. De ma ismét ott volt a tér peremén, mint ezelőtt. Nem is emlékszem, olyan izgatott vagyok, de a véletlen úgy hozta, hogy megszólíthattam. Úgy emlékszem, alig jött ki emberi hang a számon… pedig nem hiszem, hogy éreznék bármit is. Csak az esélyt látom benne… valószínűleg.

            Minden esetre megtudtam a nevét… Xxxx. Xxxx… így utólag rájön az ember, melyik név is illik valaki arcához… Xxxx. Milyen szép név…

            Megtudtam róla egyest-mást… rendkívül szimpatikus, bár hihetetlenül nehéz leírni még ezt is.

Van pár dolog, amiben teljesen egyetértünk… például örülök, hogy ő is igazi zenét hallgat…”

            Könyörtelenül húzom ki nevét minden egyes alkalommal, hogy meglátom. Épp lapoznék, amikor ismét kopognak a szobám ajtaján. Ma még öt percnél tovább nem voltam kint. Amíg nem tudom elfeledni őt, ahogy ő tette velem, nem is megyek sehova.

            Tovább és tovább lapozok, egyre többször és többször kell használnom a filcet… de nem érdekel, fáradhatatlanul, szinte mániákusan szántok végig a napló drága papírján kicsinyes kivégzőeszközömmel.

            „Igen, azt hiszem elértem a pontot… nem tudom, mélypontnak vagy tetőpontnak kellene-e neveznem, minden esetre a legcsodálatosabb érzéssel társul, amit valaha tapasztaltam. Tegnap együtt mentünk koncertre, végig együtt tomboltunk, majd kézen fogva sétáltunk a kihalt, éjszakai városban. Nem volt hideg, de lehet, hogy szívem szapora verdesése melegített fel.

            Xxxx később haza is kísért. A kapualjban, mielőtt elbúcsúztunk volna, még sokáig beszélgettünk és nevettünk, de akkor már az izgalmak ellenére is túl álmos voltam. Láttam rajta, hogy képes lenne megcsókolni. Egyértelműen láttam, de a gondolattól átjárt a félelem. Ő pedig megérezte félelmem, így csupán öleléssel vetettünk véget életem eddigi legcsodásabb éjszakájának.”

            A kezem már zsibbad, a gyomrom pedig görcsben áll. Émelygek, ha csak arra az estére gondolok. Túl akarok esni rajta… bár félek, hiába is teszek bármit. Félek, hogy nem szabadulok tőle.

            De azért ismét lecsapok gyűlöletes, egykor oly’ édes nevére…

            „Ma megtörtént. El sem hiszem.

            Nem, komolyan nem vagyok képes elhinni.

            Megcsókolt.

            Tessék, leírtam, igen.

            Megcsókolt… megcsókolt… csak most jut el az agyamig, elég lassan vagyok képes felfogni… de xxxx MEGCSÓKOLT!!!

            xxxx… xxxx… xxxx…

            Pedig mára semmit sem terveztünk, csupán véletlenül futottunk össze. Aztán nekiálltunk beszélgetni, mint már oly sokszor. Végül, mielőtt az éhség hazaszólított, a lehető legváratlanabb módon karolt át, és érintette ajkait az enyémhez. Leírhatatlan. Egyáltalán nem ilyenre számítottam.

            NEM HISZEM EL!

            xxxx megcsókolt…

            Olyan, de olyan boldog vagyok, szinte szárnyalok…”

            Na, itt csapom a falhoz a naplót. Majd némán bámulok a tehetetlenül az ágyon fekvő könyvecskére. Dühöm egy időre felülírja fájdalmam, ami valamilyen szinten jó érzés. Belégzés, kilégzés. Belégzés, kilégzés…

            Újra megfogom, és az utolsó oldalra lapozok.

            „Már vagy egy hete nem láttam. Nincsenek közös ismerőseink, rajtuk keresztül nem tudok érdeklődni… de a telefonját sem veszi fel, pedig tudom, hogy ilyenkor mindig elérhető!

            Hova tűnhetett? Miért nem hajlandó velem beszélni…?

            Nem hagyott üzenetet. A chatről is letiltott. Egyáltalán nem jön sehová, ahol valaha együtt jártunk.

            Szóval ez a te módszered…? Ilyen gyáva lennél? Képtelen vagy még arra is, hogy a szemembe mondd, elég?

            Ma már vagy hatodszor hívom.

            Semmi.”

            Ez a végszó: semmi. Úgy kong az ürességtől, mint szívem legféltettebb, legkedvesebb része, amit neki áldoztam… üres. Elhagyatott, sivár, és hideg.

            Azóta már fél hónap… és én minden nap hívom. Sosem veszi fel.

*

            Már elértem azt a pontot, hogy képes vagyok úgy tenni, mintha nem lenne semmi bajom. Persze ez nincs így, de folytatnom kell az életem. Nem gondolhatok rá minden egyes másodpercben… bár folyamatosan itt kísért a fejemben…

            Képtelen vagyok figyelni az órákon, folyton kaotikus, egymásba olvadó hangokat hallok. Egy szó nem sok, annyit nem tudok kivenni. Félek, megőrülök. Ennyire nem lehetek gyenge… nem viselhet meg ennyire.

            Úton hazafelé. Kerülök, talán a friss levegő kitisztítja a fejem. Reménytelen, de mégis próbálkozom. Leülök a padkára egy csendes út mentén. Figyelek a hangokra. Próbálom kiszűrni, mit is akarnak közölni velem.

            Kiráz a hideg, amikor meghallom a gyűlöletes nevet.

            Figyelj rám! – hallom ki a zűrzavarból. Az ő bársonyos hangján szól… de mégis szörnyen hideg és élettelen. – Hallasz? Ugye hallasz?

            Furcsán érzem magam, hogy magamban beszélek, de kinyögök egy „Igen”-t.

            Én vagyok! Én vagyok az, ugye emlékszel még? Emlékszel rám, ugye…? – bólintok, bár nem értem, hogy lehet ez… az ő hangja szól a fejemben. Biztos csak hallucinálok. Mostanában szörnyen keveset eszek.

            Nem illúzió, és nem őrültél meg. – zúzza porrá utolsó bástyámat is. – Tényleg én vagyok. El kell mondanom neked, mi történt! – itt elszakad a cérna. Ha tényleg ő az… rászabadítom az elmúlt hetek indulatát.

            Mégis mit képzelsz, mi vagyok én, hogy így játszadozz velem? Szó nélkül eltűnsz aztán meg… hogy kerültél a FEJEMBE?!

            Elhiszem, hogy megrázott… de kérlek hallgass meg! – hangja egyre gyengül. Visszafojtom minden agressziómat. Valamiért képes vagyok még mindig komolyan venni… - Aznap… tudod, amikor észrevetted, hogy eltűntem… tudom, hogy már aznap feltűnt… nos, aznap elvileg nem találkoztunk volna, de tudtam merre mész és korábban végeztem. Gondoltam, megleplek. De végül is úgy alakult, hogy egy barátommal elbeszéltük az idő nagy részét. Mondtam, hogy sietek, de még így is eltartott neki vagy negyed óráig… amikor végre elindultam, rájöttem, hogy nem érlek el, hacsak nem rohanok. Így hát fogtam magam és egyre jobban siettem… ami azt illeti, elértelek volna…

            De mi történt? – kérdezem, eredeti szándékommal ellentétben azonban hangom őszinte aggodalomról árulkodik.

            Egy pillanat műve… annyira egyszerű, hogy szinte komikus… és épp ezért sokkal fájdalmasabb. Figyelmetlen voltam. Rohantam át a főúton, és nem néztem körül… Pár száz méterre tőled, elcsapott egy autó…

            Hogy mi? – kiáltok fel önkívületemben. - Hogy te… ezek szerint… kórházba kerültél…? – próbálom kerülgetni a témát. De könyörtelenül ellenkezik.

            Nem. Vagyis… tényleg voltam kórházban, de szinte csak perceket, és azokra sem vagyok képes visszaemlékezni. Magamon kívül voltam. A… halál küszöbén.

            Szóval… de az nem…?

            De… aznap nekem el kellett volna hagynom ezt a világot… egy egyszerű baleset… senki sem így képzeli el a saját halálát. Az a probléma, hogy nem tudtam elmenni. Még az életen túl is… el akartalak érni. A választás az enyém. Bármikor elmehetek. De úgy nem lennék rá képes, ha kétségek közt vergődve hagynálak itt. Legalább a helyzetet el akartam magyarázni… a mobilom teljesen szétroncsolódott. Senki nem tudott szólni neked…

            Már meghatottan, a könnyekkel nem is küzdve hallgatom szavait. Átkarolom a mellkasom, és próbálom megérteni… felfogni, ami történt. Végül többszöri próbálkozásra sikerül feltennem egy kérdést: És most… mi lesz?

            Sokáig hallgat, már azt hiszem, nem is hallott meg, épp megismételném a kérdést, mikor halkan, az eddigi hangjánál is gyöngébben szólal meg

            Azt hiszem… úgy igazságos… ha a döntés a tiéd. Én akár most is elmehetek, örökre elhagyhatom a világot. De ha úgy döntesz, veled maradok, amíg csak élsz… vagy, ameddig szükséged van a társaságomra. Kérlek, fontold meg… ha maradok, szörnyen nehéz lesz az életed. Hiszen láthatatlan vagyok… csupán egy hang a fejedben. Nem érinthetsz meg, nem mutathatsz be a szüleidnek, nem is beszélhetsz velem nyilvános helyen… talán, csak ha telefonálásnak álcázod. Tudnod kell… szeretlek, de nem akarom megnyomorítani az életed.

            Hosszú percekig egy szót sem szólok. Nem tudok tisztán gondolkodni… az egész helyzet annyira, de annyira… hihetetlen. De egyértelmű, és az utóbbi hetek is bizonyítják, hogy képtelen vagyok nélküle élni. Akárhogy jobb, mint nélküle. Inkább legyek teljesen őrült, mint magányos. Lassan formálom a szavakat a számmal.

            Azt szeretném… ha maradnál. Kérlek, maradj velem.

            Jól megfontoltad? Biztos, hogy… így is…

            Biztos. A másik lehetőség… nem is érdemes arra, hogy megfontoljam. Szeretlek. Azt szeretném, ha végig velem maradnál. Amíg csak lehet.

            Ezután mindketten szótlanok maradunk, de érzem, ahogy lelkünk, minden akadályt legyűrve egymásnak feszül, és a világ legnagyszerűbb és áthatóbb csókjában forr össze.

Bret Easton Ellis: Amerikai Psycho

Először is óriási köszönet Noominak, hogy a kezembe adta ezt a manapság igen ritka könyvet. <3

Persze, elolvastam a hátoldalát, és persze, hallottam hogy miről szól. Vagyis nem lepett meg a főszereplő pszichopatasága. Viszont így az ember sokkal jobban várja, hogy na, mikor tör ki belőle valami, mikor vadul meg, mert ugye a kíváncsiság nagy úr. És, ami fontosabb, így sokkal észrevehetőbbek az utalások: amikor Evelynnél (szinte a regény legelején) főszereplőnk (bizonyos hírhedt Patrick Bateman) közli a társasággal, hogy ő bizony egy pszichopata, mindenki tréfának veszi - a felkészületlen olvasó is. Abban a közegben még nekem is nehéz volt elhinnem, hogy az igazat mondja, pedig tudtam. Félelmetesnek tűnt ez a fajta őszinteség, talán pont azért mert a pszicho-thrilleremhez épp okokat keresek arra, hogy ne kapják el a karakteremet. De, mint kiderült, a félelem teljesen alaptalan volt.

Elismerem, vannak nehéz részek, amikor egy oldal szövegének fele csak márkanév, (a reggeli készülődés...) de soha sem fordult meg a fejemben, hogy leteszem. Talán az, hogy az embernek idegen ez a fajta... katalogizálás, jó dolog, és azt jelzi, hogy még nem süllyedt olyan mélyre mint a mű szereplői.

Én szoktam beteg dolgokon gondolkodni, de be kell valljam, ha nem is sokkolt, ha nem is rémített meg, de minden esetre meglepett a kínzás Bateman-féle tárháza. Ha eltekintenék a kegyetlenségtől, egyértelműen kreatívnak mondanám. Az embernek alapjában véve szokatlan a gyilkolás és kínzás, a szex és a hullagyalázás ennyire direkt ábrázolása. De azt hiszem, enélkül az elem nélkül hiányos lenne a mű. Enélkül sokkal kevésbé lenne hatásos.

A furcsa az, hogy pontosan látjuk Bateman kegyetlenségét, tudjuk miket művel, talán irtózunk is tőle és megvetjük, de nem ő az igazi "gonosz" a regényben. Ő csupán egy beteg, homicid hajlamokkal küzdő ember. A legaljasabb a műben a társadalom: főleg a yuppie-król beszélek, hiszen őket ábrázolja Ellis a legrészletesebben, de mint a végén, a taxis viselkedése mutatja, nem csak és kizárólak rájuk érvényes a könyv mondanivalója, azt az egész társadalomra rá lehet(ne) húzni.

Mert mi is a legmegdöbbentőbb?
Hogy miket képes művelni egy ember szögbelövővel, kihegyezett ruhafogassal, vagy épp egy patkánnyal? Hogy minden ok nélkül képes valaki megölni egy gyereket az állatkertben?
Nem.
Az, hogy egy ember végsétál fél Manhattanen véres öltönyben, majd azt beadja a mosodába, és még panaszt is tesz a bennmaradt foltok miatt, és SENKI NEM VESZI ÉSZRE. Az elején, az első gyilkosságoknál ez még csak furcsa. De aztán (legalábbis nálam így történt) egyre zavaróbb, végül szinte átérezzük, amit Bateman érez, miután minden gyilkosságot részletesen bevallott, és még így sem hisznek neki, ráadásul össze is keverik valakivel. Mondhatni, kiáll a világ közepére, elkiáltja magát, hogy ő az a gyilkos, akit mindenki keres, de senki sem vesz róla tudomást.

De gondoljunk bele... mondjuk éjjel sétál haza az ember lánya, egyedül, egyszer csak szembejön egy öltönyös fickó, szemmel láthatóan véres ingben... esetleg kés is van a kezében, vagy akármi más. Mit tennénk? Magamból kiindulva valószínűleg először azt hinnénk, káprázik a szemünk. Mert az ember azt hiszi, ilyen dolgok csak mással, máshol történhetnek. Egyszerűen nem része az élete rendszerének egy gyilkos megpillantása. Nem képes felfogni, és inkább nem is vesz róla tudomást, inkább megmarad abban a hitben, hogy ez nem is létezik. Ha ne adj isten valaki mégis elhinné, felfogná, akkor sem merne tenni semmit. Azzal van a probléma, hogy NINCS egységes társadalom. Csak emberek egymás mellett. Ha ötven emberből egy megszólalna, hogy: Hé, a fickó véres késsel mászkál! akkor valószínűleg a többiek figyelme is odafordulna, és képesek lennének tenni valamit. De mindenki megvan a maga kis burkában. Bateman a körön kívül esik. Mintha nem is létezne.

Még órákig tudnék róla beszélni, azt hiszem. Minden esetre kifejezetten örülök, hogy elolvashattam, többek közt azért is mert rengeteg ihletet adott a saját történetemhez, de ez persze saját érdemei mellett csak másodlagos szempont.

A valóság furcsa.