2012. október 4., csütörtök

Túlélve

Ezt a történetet Anynek írtam a múlt héten tartott születésnapjára, de csak most jutottam el odáig hogy feltegyem. Alapvetően ez a fajta szerelmi történet, és alapvetően a szerelem mint téma nem az én műfajom, de itt most a befogadó volt a fontos:) Remélem, azért sikerült összehozni valami értékelhetőt, de tényleg nem vagyok jártas a témában. Íme:


Túlélve

                Megtörten ülök a padlón, a szoba közepén. Már az összes képét szétvágtam, elégettem; már mindennek elmondtam, aminek csak lehet. De nem vagyok képes kitörölni az emlékezetemből. Érzem, ahogy a szívemen ül, gondtalanul a lábát lóbálja, s minden másodpercben a lelkembe rúg. Nem vesz rólam tudomást. Többé nem. Én mégis minek törődöm vele? Akárhogy is keresem, tudom, hogy nincs racionális magyarázat. Ennyi. Lépj túl rajta. Erős vagy.
            Nem… Nem tudok úgy tenni, mintha sosem létezett volna. Történetünk egy ponttól összefonódott, ha elfeledném, magamat csonkítanám meg. Naplóm majd’ minden lapján szerepel a neve…
            Alkoholos filcet ragadok. Előkotorom a könyvecskét, minden titkom tudóját, és nem is kell keresnem: magától kinyílik, a legolvasottabb oldalon. Amikor először megláttam.

            „Képtelen voltam nem odanézni. Furcsa érzés… egyszerűen vonzotta a tekintetem. Bár nem hiszem, hogy bármi is lehetne köztünk… Ő csak egy srác… még a nevét sem tudom. Szerintem egyszerűen túldimenzionálom a dolgot. Már annyira vágyom rá, hogy legyen valakim, hogy mindenkiben az ideális párt látom…”

            Jobb lett volna nem törődni vele, a fenébe is… de nem másíthatom meg a múltat. Lapozok a naplóban, majd ahogy meglátom a nevét, reflexből lesújtok a filccel. Égeti a szemem.

            „Hetekig nem láttam, azt hittem ő is csak egy olyan egyetlen pillanatra felbukkanó, soha vissza nem térő, jelentéktelen ember a tömegből. De ma ismét ott volt a tér peremén, mint ezelőtt. Nem is emlékszem, olyan izgatott vagyok, de a véletlen úgy hozta, hogy megszólíthattam. Úgy emlékszem, alig jött ki emberi hang a számon… pedig nem hiszem, hogy éreznék bármit is. Csak az esélyt látom benne… valószínűleg.
            Minden esetre megtudtam a nevét… Xxxx. Xxxx… így utólag rájön az ember, melyik név is illik valaki arcához… Xxxx. Milyen szép név…
            Megtudtam róla egyest-mást… rendkívül szimpatikus, bár hihetetlenül nehéz leírni még ezt is.
Van pár dolog, amiben teljesen egyetértünk… például örülök, hogy ő is igazi zenét hallgat…”

            Könyörtelenül húzom ki nevét minden egyes alkalommal, hogy meglátom. Épp lapoznék, amikor ismét kopognak a szobám ajtaján. Ma még öt percnél tovább nem voltam kint. Amíg nem tudom elfeledni őt, ahogy ő tette velem, nem is megyek sehova.
            Tovább és tovább lapozok, egyre többször és többször kell használnom a filcet… de nem érdekel, fáradhatatlanul, szinte mániákusan szántok végig a napló drága papírján kicsinyes kivégzőeszközömmel.

            „Igen, azt hiszem elértem a pontot… nem tudom, mélypontnak vagy tetőpontnak kellene-e neveznem, minden esetre a legcsodálatosabb érzéssel társul, amit valaha tapasztaltam. Tegnap együtt mentünk koncertre, végig együtt tomboltunk, majd kézen fogva sétáltunk a kihalt, éjszakai városban. Nem volt hideg, de lehet, hogy szívem szapora verdesése melegített fel.
            Xxxx később haza is kísért. A kapualjban, mielőtt elbúcsúztunk volna, még sokáig beszélgettünk és nevettünk, de akkor már az izgalmak ellenére is túl álmos voltam. Láttam rajta, hogy képes lenne megcsókolni. Egyértelműen láttam, de a gondolattól átjárt a félelem. Ő pedig megérezte félelmem, így csupán öleléssel vetettünk véget életem eddigi legcsodásabb éjszakájának.”

            A kezem már zsibbad, a gyomrom pedig görcsben áll. Émelygek, ha csak arra az estére gondolok. Túl akarok esni rajta… bár félek, hiába is teszek bármit. Félek, hogy nem szabadulok tőle.
            De azért ismét lecsapok gyűlöletes, egykor oly’ édes nevére…

            „Ma megtörtént. El sem hiszem.
            Nem, komolyan nem vagyok képes elhinni.
            Megcsókolt.
            Tessék, leírtam, igen.
            Megcsókolt… megcsókolt… csak most jut el az agyamig, elég lassan vagyok képes felfogni… de xxxx MEGCSÓKOLT!!!
            xxxxxxxxxxxx
            Pedig mára semmit sem terveztünk, csupán véletlenül futottunk össze. Aztán nekiálltunk beszélgetni, mint már oly sokszor. Végül, mielőtt az éhség hazaszólított, a lehető legváratlanabb módon karolt át, és érintette ajkait az enyémhez. Leírhatatlan. Egyáltalán nem ilyenre számítottam.
            NEM HISZEM EL!
            xxxx megcsókolt…
            Olyan, de olyan boldog vagyok, szinte szárnyalok…”

            Na, itt csapom a falhoz a naplót. Majd némán bámulok a tehetetlenül az ágyon fekvő könyvecskére. Dühöm egy időre felülírja fájdalmam, ami valamilyen szinten jó érzés. Belégzés, kilégzés. Belégzés, kilégzés…
            Újra megfogom, és az utolsó oldalra lapozok.

            „Már vagy egy hete nem láttam. Nincsenek közös ismerőseink, rajtuk keresztül nem tudok érdeklődni… de a telefonját sem veszi fel, pedig tudom, hogy ilyenkor mindig elérhető!
            Hova tűnhetett? Miért nem hajlandó velem beszélni…?
            Nem hagyott üzenetet. A chatről is letiltott. Egyáltalán nem jön sehová, ahol valaha együtt jártunk.

            Szóval ez a te módszered…? Ilyen gyáva lennél? Képtelen vagy még arra is, hogy a szemembe mondd, elég?

            Ma már vagy hatodszor hívom.
            Semmi.”

            Ez a végszó: semmi. Úgy kong az ürességtől, mint szívem legféltettebb, legkedvesebb része, amit neki áldoztam… üres. Elhagyatott, sivár, és hideg.
            Azóta már fél hónap… és én minden nap hívom. Sosem veszi fel.

*

            Már elértem azt a pontot, hogy képes vagyok úgy tenni, mintha nem lenne semmi bajom. Persze ez nincs így, de folytatnom kell az életem. Nem gondolhatok rá minden egyes másodpercben… bár folyamatosan itt kísért a fejemben…
            Képtelen vagyok figyelni az órákon, folyton kaotikus, egymásba olvadó hangokat hallok. Egy szó nem sok, annyit nem tudok kivenni. Félek, megőrülök. Ennyire nem lehetek gyenge… nem viselhet meg ennyire.
            Úton hazafelé. Kerülök, talán a friss levegő kitisztítja a fejem. Reménytelen, de mégis próbálkozom. Leülök a padkára egy csendes út mentén. Figyelek a hangokra. Próbálom kiszűrni, mit is akarnak közölni velem.
            Kiráz a hideg, amikor meghallom a gyűlöletes nevet.

            Figyelj rám! – hallom ki a zűrzavarból. Az ő bársonyos hangján szól… de mégis szörnyen hideg és élettelen. – Hallasz? Ugye hallasz?
            Furcsán érzem magam, hogy magamban beszélek, de kinyögök egy „Igen”-t.
            Én vagyok! Én vagyok az, ugye emlékszel még? Emlékszel rám, ugye…? – bólintok, bár nem értem, hogy lehet ez… az ő hangja szól a fejemben. Biztos csak hallucinálok. Mostanában szörnyen keveset eszek.
            Nem illúzió, és nem őrültél meg. – zúzza porrá utolsó bástyámat is. – Tényleg én vagyok. El kell mondanom neked, mi történt! – itt elszakad a cérna. Ha tényleg ő az… rászabadítom az elmúlt hetek indulatát.
            Mégis mit képzelsz, mi vagyok én, hogy így játszadozz velem? Szó nélkül eltűnsz aztán meg… hogy kerültél a FEJEMBE?!
            Elhiszem, hogy megrázott… de kérlek hallgass meg! – hangja egyre gyengül. Visszafojtom minden agressziómat. Valamiért képes vagyok még mindig komolyan venni… - Aznap… tudod, amikor észrevetted, hogy eltűntem… tudom, hogy már aznap feltűnt… nos, aznap elvileg nem találkoztunk volna, de tudtam merre mész és korábban végeztem. Gondoltam, megleplek. De végül is úgy alakult, hogy egy barátommal elbeszéltük az idő nagy részét. Mondtam, hogy sietek, de még így is eltartott neki vagy negyed óráig… amikor végre elindultam, rájöttem, hogy nem érlek el, hacsak nem rohanok. Így hát fogtam magam és egyre jobban siettem… ami azt illeti, elértelek volna…
            De mi történt? – kérdezem, eredeti szándékommal ellentétben azonban hangom őszinte aggodalomról árulkodik.
            Egy pillanat műve… annyira egyszerű, hogy szinte komikus… és épp ezért sokkal fájdalmasabb. Figyelmetlen voltam. Rohantam át a főúton, és nem néztem körül… Pár száz méterre tőled, elcsapott egy autó…
            Hogy mi? – kiáltok fel önkívületemben. - Hogy te… ezek szerint… kórházba kerültél…? – próbálom kerülgetni a témát. De könyörtelenül ellenkezik.
            Nem. Vagyis… tényleg voltam kórházban, de szinte csak perceket, és azokra sem vagyok képes visszaemlékezni. Magamon kívül voltam. A… halál küszöbén.
            Szóval… de az nem…?
            De… aznap nekem el kellett volna hagynom ezt a világot… egy egyszerű baleset… senki sem így képzeli el a saját halálát. Az a probléma, hogy nem tudtam elmenni. Még az életen túl is… el akartalak érni. A választás az enyém. Bármikor elmehetek. De úgy nem lennék rá képes, ha kétségek közt vergődve hagynálak itt. Legalább a helyzetet el akartam magyarázni… a mobilom teljesen szétroncsolódott. Senki nem tudott szólni neked…
            Már meghatottan, a könnyekkel nem is küzdve hallgatom szavait. Átkarolom a mellkasom, és próbálom megérteni… felfogni, ami történt. Végül többszöri próbálkozásra sikerül feltennem egy kérdést: És most… mi lesz?
            Sokáig hallgat, már azt hiszem, nem is hallott meg, épp megismételném a kérdést, mikor halkan, az eddigi hangjánál is gyöngébben szólal meg
            Azt hiszem… úgy igazságos… ha a döntés a tiéd. Én akár most is elmehetek, örökre elhagyhatom a világot. De ha úgy döntesz, veled maradok, amíg csak élsz… vagy, ameddig szükséged van a társaságomra. Kérlek, fontold meg… ha maradok, szörnyen nehéz lesz az életed. Hiszen láthatatlan vagyok… csupán egy hang a fejedben. Nem érinthetsz meg, nem mutathatsz be a szüleidnek, nem is beszélhetsz velem nyilvános helyen… talán, csak ha telefonálásnak álcázod. Tudnod kell… szeretlek, de nem akarom megnyomorítani az életed.
            Hosszú percekig egy szót sem szólok. Nem tudok tisztán gondolkodni… az egész helyzet annyira, de annyira… hihetetlen. De egyértelmű, és az utóbbi hetek is bizonyítják, hogy képtelen vagyok nélküle élni. Akárhogy jobb, mint nélküle. Inkább legyek teljesen őrült, mint magányos. Lassan formálom a szavakat a számmal.
            Azt szeretném… ha maradnál. Kérlek, maradj velem.
            Jól megfontoltad? Biztos, hogy… így is…
            Biztos. A másik lehetőség… nem is érdemes arra, hogy megfontoljam. Szeretlek. Azt szeretném, ha végig velem maradnál. Amíg csak lehet.

            Ezután mindketten szótlanok maradunk, de érzem, ahogy lelkünk, minden akadályt legyűrve egymásnak feszül, és a világ legnagyszerűbb és áthatóbb csókjában forr össze.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése