A zongora gyilkosa

Tegnapról mára virradó éjszakán ünnepeltük Noomi születésnapját. (omedetou~<3) Erre a különleges alkalomra készült el A zongora gyilkosa. Hihetetlen hatással volt rám, hiszen folyamatosan kaptam a lektorálnivalót, és hiába kellett fennmaradnom akár hajnali 2-ig, egész nap azokat az érdekfeszítő perceket vártam, hogy végre a művel foglalkozhassak.

OneGirl blogján elolvashatjátok az egész novellát, valamint azt a kis ajánlást, amit írtam.

Írta: OneGirl

Lektorálta: Ai-chan

Borító: Kurenai

Gyönyörű, nem?

Sohsem

Ezzel a verssel szintén neveztem az előző bejegyzésben említett pályázaton, de nem értem el helyezést. Megemlíteném, hogy nem volt első helyezett: egyik költemény sem volt elég jó. Természetesen nem tökéletes, de azért büszke vagyok rá ^^ Kelt: 2008. 10. 2.

Sohsem

Sohsem hagytam így el magam,

Mindig merev, túl vak voltam.

Szemem csukva tartva,

Semmitől sem tartva,

Jártam a világban.

Sohsem engedtem, lelkemnek én,

Hogy az lehessek, egy érző lény!

Élni, és létezni,

Ó, hát érezni,

Azt kellett volna.

Sohsem gondoltam, ám előállt a helyzet,

És félelmet, dühöt, könnyeket nemzett.

Ámde lelkem hálás,

S tán nem visz el a gályás,

Ó, a Pokolba.

Mert megcsillant egy szikra az idő folyamában,

Én remélek, hiszek a megbocsátásban.

Hogy életem nem ér véget,

Hogy Ő értem eljön végre,

Lelkem örvend: hisz érzek.

Sohsem akartam, ámde Ő itt van.

Nem engedhetem, hogy elmenjen az,

Ki felgyújtotta szívem,

De nem enged elégnem,

Az Igaz ember.

Vágyom reá, de nincs sehol,

Ki forrón, őszintén, félve átkarol.

Ó, hát elment, Ő, ki oly sokat tett,

Értem, s a Világért.

Félelemben élek, nap-nap után,

Néha gondolok rá: hol, merre jár.

Hírét hallva könnyem csordul,

Szívem pedig dobog vadul.

Semmit nem tehetek.

Körülöttem csúf a Világ,

Ámde a holtak sikolya visszavág.

De nem, nem hat erejük,

Az emberek elvesztették eszük.

Vakok ők mind.

Asszony ordítva védené magát,

Az emberek nem hallják vészterhes sikolyát.

A tömeg bűnben él,

Senki semmitől sem fél,

Csak én...

Én felébredtem, hála neki,

De a többi ember nem értheti:

Miért ne égjenek ezrek el máglyán?

Miért ne ölhetne, aki, nem látván

A könnyeket, erre vágy?

Sohsem gondol senki másra,

Csak a "Szentségre", magára...

Sohsem akar érezni,

Csak látni másokat elvérezni,

Egy hűs patak partján.

Ó, Sohsem, de Sohsem ébred fel,

Az ember, kihez ő nem jön el.

Én ébren vagyok, és látom...

Sohsem akartam, de látom...

A Szenvedést...

...S szívem Fájdalomban ég...

Szent Márton köpenye a Mai Világban

A mostani írás azt hiszem az egyetlen, amivel valaha nyertem. Még nyolcadikban alkottam, a József Attila vers-, mese-, és novellaíró pályázatra, és felső tagozatos novella kategóriában különdíjat kaptam.:) Bekerült 2008-as Gyöngyhalászok antológiába is, bár egy részletet nem pontosan közöltek.

Hihetetlenül örültem neki, és büszke voltam(vagyok) rá, mégis furcsa látni, hogy pár év elteltével mennyit fejlődtem. Néhány helyen szemet szúrnak a hibák -.-"

Szent Márton köpenye a Mai Világban

Bizonyára mindenki ismeri a méltán híres szentnek, Mártonnak e nemes tettét. Viszont a legtöbben úgy gondolják (vagy úgy akarják gondolni), hogy mivel a múltban történt, a mai világban nincs különösebb jelentősége. De ez egyáltalán nem igaz. Figyeljetek csak…

Éppen az iskolába tartottam, mint általában minden reggel. Két barátnőm kísért. Mindhárman szörnyen megijedtünk, elénk állt egy öreg, sovány és elhanyagolt külsejű férfi. Először azt hittem, meg akar támadni minket, de aztán tekintetem lesiklott a kezére. Egy piszkos sapkát tartott, melyben csupán pár százas fityegett. Épp nyúltam volna a pénztárcámért, amikor az egyik barátnőm sietősen közbeszólt:

- Elnézést, de elkésünk az iskolából! Gyertek! – fogott kézen minket. Ez a barátnőm gazdagabb családban nevelkedett, az efféle szegény emberekről pedig csak annyit mond: „Biztos alkoholista…”. Én sokszor láttam már, ahogy koldul a családjával a város különböző pontjain, hogy legalább karácsony este ne száraz kenyeret kelljen enniük. Az a helyzet, hogy rettentő szívesen segítenék nekik, de iszonyatosan félek. Ezen gondolkodva lépem át az iskola küszöbét. Az aulában óriási betűkkel látom a feliratot: SZENT MÁRTON HÉT. Rácsodálkozunk, majd felmegyünk az osztályunkba.

Órák után úgy döntök, egyedül megyek haza. Igyekszem elkerülni a szegény öregembert. Fejem felett hófelhők gyülekeznek. Talán holnap hóesésre ébredek – örvendezem magamban. Otthon ránézek a naptárra: november 10-e. Holnap Márton napja, és nem mellesleg a születésnapom. Idén egy nagyobb pénzösszeget kapok, amit arra költhetek, amire csak akarok. Nem tudom miért, de Szent Márton valahogy jobban izgalomba hoz. Valami történni fog. Érzem.

Másnap vidáman indultam iskolába, szorosan fogtam a pénztárcámat és újonnan kapott tartalmát. Elszorult a torkom, amikor megláttam az öreg hajléktalan férfi két unokáját: egy kisfiú és a nővére. Arról beszélgettek, mit szeretnének karácsonyra,

- Én szeretnék egy pár jó meleg csizmát, hogy ne fázzon a lábam. Jól jönne egy új takaró is. – így a lány.

- Én pedig annak örülnék a legjobban, ha kaphatnék egy kabátot, egy csomag papírt és egy ceruzát.

Így beszéltek látszólag vidáman, a hóesés közepén, vacogva. Az iskolában, egy hirtelen ötlettől vezérelve leírtam a kívánságaikat egy papír cetlire.

- Valamire még talán jó lesz – gondoltam. Az egész nap Szent Mártonról, a tetteiről, a legendáiról és személyiségéről szólt. Elmesélték, hogyan vágta ketté a köpenyét, hogy megossza a koldussal, és hogy miért vált jelképévé a liba. Mindent összevetve izgalmas volt.

Még a szünetekben is csak az órákon hallottakat tudtuk átbeszélni. Az órák után egy színjátékot is végignézhettünk. Élvezetes volt! Azt kívántam, bár ne érne véget ez a nap! De véget ért – legalábbis akkor úgy hittem.

Hazafelé andalogtam a korai sötétségben, egész karácsonyi hangulatom volt. Rögtön el is illant, amint megpillantottam, ahogy az öregembert szó szerint kidobják a bevásárlóközpontból. Messze álltam, úgyhogy nem hallottam milyen okból tették ezt, és azt sem, hogy mivel vigasztalták unokái, és kedves arcú felesége. Ott álltam, és nem tudtam, mit tegyek. A bolt dolgozói már elmentek, úgyhogy ebben az ügyben már nem segíthettem. Viszont a szomorúságukat enyhíthetném…, de hogyan? Ötpercnyi gondolkodás után feladom, és indulnék, hogy észrevétlenül átjussak előttük. De nem fogjátok elhinni, mi történt ekkor: a világ zaja elcsendesült, és nem maradt belőle más, csak egy rémisztő, sercegő hang. Az emberek lába megállt a levegőben. Az öregember arcán a könny is egyhelyben maradt. Épp hogy ezt megállapíthattam, egy furcsa, fehéres fény lepte be az utcát. Ló patáinak zaja közeledett a hátam mögül. Nem bírtam tovább türtőztetni magam, hátrafordultam. A meglepetéstől még sikítani sem tudtam. Lovon ülő férfi, fejéből árad az utcát belépő fehéres fény. A zsebemre mutat, én pedig lenézek és belenyúlok. Mire felnéznék, már minden a régi.

- Hihetetlen! – suttogom, majd lenézek a kezemre: benne van a cetli, a gyermekek kívánságlistája. Másik kezemmel előveszem a születésnapi pénzemet. Gondolkodás nélkül befutok az áruházba, és beszerzek egy pár csizmát, egy télikabátot, egy jó vastag takarót, egy csomag papírt, és egy csomag jó minőségű ceruzát. Hozzáteszek még egy tollat és egy faragót. Az óriási bevásárlótáskákat hurcolva odalépek az öregemberhez:

- Ez a gyerekeknek karácsonyra. – értetlenül néz rám. Odaadom neki a táskákat. Belenéz, és rögtön hálálkodni kezd:

- Ó, köszönöm! Mit tehetnék cserébe? – már készen állok a válasszal:

- Rejtse el jól, nehogy idő előtt megtalálják. – sugárzóan mosolygott rám.

Karácsonykor én voltam a legboldogabb, amint megláttam, hogy a hóban egy felirat díszeleg a szobám ablaka alatt:

KÖSZÖNJÜK!

Az Átkozottak városa

Az első történet az a novella, amivel az Aposztróf Kiadó versenyére neveztem (ez ugyanaz, mint amire OneGirl nevezett, ő ajánlotta nekem). Sajnos nem jutottam be, de azért remélem tetszik. Ja, és amikor írtam, épp a szürrealizmust vettük (mindig hat rám a tananyag), úgyhogy ne féljünk a dolgok mögé nézni.:) Amúgy a város maga megjelenik a könyveimben is.^^

Az Átkozottak városa

Ha a Tabu nincs többé

Végre hazaértem. Lepakolok, eszek egy keveset. Fárasztó nap volt. Kimerítő, de vége.

Kiviharzok a lakásból, leugrom a lépcsőről, és rohanok. Minden olyan más, a szabadság a látványt is megédesíti. A pocsolyában kavargó porszemek bársonyosan csillámló áramlattá válnak. A szélben lengedező cseresznyefa reszketeg, fehér virágai rózsaszínes árnyalatban tündökölnek. A levegőbe valami túlvilági bizsergés költözött, szinte életre kel a világ körülöttem.

Egyszer csak különös változásra leszek figyelmes. Ismerem az utat. Az a sikátor eddig nem volt ott.

Sokszor gondoltam már, hogy a kíváncsiság fogja okozni a vesztem. Minden lépéssel biztosabb vagyok ebben az elgondolásomban. A sikátor végén egy, a semmibe vesző lépcső áll. Az odáig vezető út szinte egyetlen óriási, száradásnak indult pocsolya. Szélein fehér sávban kicsapódott só.

Bizarr.

Sétálok tovább.

Felfelé haladva jeges borzongás és álmosság kerít hatalmába. Legyűröm, és lassan elérek a lépcső tetejére. Amint minkét lábam biztos talajon nyugszik, a fokok leszakadnak. Nem hallom, ahogy földet érnek.

Egy semmiben lebegő hideg sziklatömbön állok, mely durva falban és abba vájatként fúrt újabb lépcsősorban végződik. Az ég megcáfolja időérzékem: éjfekete, ami szokatlan három óra körül. Parányi, kékes és vöröses színű csillagok pislákolnak rajta. Nem is értem, hogyan láthatok bármit is. Szinte semmi fény nincs.

Más választásom nem lévén elindulok felfelé. A fal görcseit kitapintva, lábammal a síkos talajon egyensúlyozva haladok egyre magasabbra. Lassan de biztosan lépdelek. Egyszer csak éktelen fájdalom hasít a talpamba. Szinte leborulok a lépcsőről, de sikerül elkapnom egy kiálló sziklát. Leülök egy biztonságos lépcsőfokra, és lehámozom a cipőmet. Vékony talpán szűk rés. Zoknimon ökölnyi vérfolt. Azt is levéve és talpamat kissé megtörölve látom, hogy egy látszólag apró tövis okozza fájdalmam. Kihúzom. Nem nagyobb a kisujjam körménél. Végighúzva kezem az előbbi pár fokon, megtalálom a gazdáját: egy egyszerű, fehérnek látszó virág. Valószínűleg rózsa, bár nehezen tudom kivenni a sötétben. Másik cipőm is leveszem, és így folytatom utam, óvatosan, vigyázva.

Felérve elámulok. Macskaköves utak, favázas házak, csicsergő madarak, sugárzó napfény és virágillat. Mindent futónövényként lep be a fehér rózsa. A távolban zsenge, szinte valótlanul zöld fűvel borított, lágyan emelkedő domb. Az utakon daliás ifjak, nevetgélő, napernyős kisasszonyok és büszkén poroszkáló lovasok. Egyáltalán nem néznek idegennek, bár én kissé annak érzem magam hétköznapi ruháimban. Pár perc múlva megszólítanak. Rendkívül kedvesek. Körbevezetnek a városban (városnak nevezik, bár szerintem egy átlagos falunál is kisebb). Nyugalom és béke.

Nem tudom, mióta lehetek itt. Talán napok óta, bár sosem lehetek biztos magamban- itt nem megy le a Nap. Kellemesen érzem magam, szinte elbódít a harmonikus tökéletesség.

Egyszer, mikor épp a domboldalról szemlélem a várost, odajönnek hozzám páran, és karonfogva lekísérnek. Odalent körben állva fogadnak a többiek. Szószólójuk közli, hogy a város bizalmat szavazott nekem. Nem igazán értem miért van erre szükség: eddig is valótlanul nyíltak voltak velem szemben. Mintha ráérezne gondolataimra, egyikőjük tudatja velem, hogy a bizalom itt egyedien van értelmezve. Állítólag valami nagy titokról fogok tudomást szerezni. Egy rózsákkal benőtt sötét szobába visznek, majd suttogva tárják fel előttem a város történetét. Ezzel vezetik be… majd egyikük a fülemhez hajol, és odasúgja:

- Bármit megtehetsz.

Azt állítják, itt képes vagyok akár képtelenségekre is. Akár egy álomban… Kételkedem, mégis muszáj próbát tennem- legegyszerűbb a lebegés. És sikerül. Ámulva kísérletezem tovább: repülök, alakot váltok, és pillanatok alatt megváltoztatom az időjárást. Bármit megtehetek.

Egyre jobban úrrá lesz rajtam az az érzés, hogy ez a város nem valós. Ilyen egyszerűen nem létezhet. Ez valószínűleg tényleg egy olyan tudatos álom… de hiába fixálom a tekintetem, nem ébredek fel. Így gondolkozom, mikor elhalad előttem egy csoport kacarászó fiatal lány. Először elképzelem őket hétköznapi ruhában- egy pillanat, és öltözetük megváltozik. Hirtelen ötlettől vezérelve kipróbálok valami újat: konfliktust kezdeményezek köztük. Egyikük szinte rögtön elkezdi szidni társa kinézetét. Szóval bárkit képes vagyok irányítani… Elhatalmasodik rajtam egy különös gondolat. Ez végül is egy nem létező világ. Ha képes vagyok bármit megtenni- miért ne tehetném? Életemben először semmi sem áll utamba: semmiféle szabály, semmiféle erkölcs.

Nehéz a szemem, de lassan sikerül felnyitnom. Nem vagyok képes felfogni azt, amit látok. Szörnyű, nincs rá más szó. Mindenki halott. Az utcát vérfoltok tarkítják. Minden egyes ember kezében egy szál, a vértől vöröses színt öltött rózsa. A töviseken apró bőrfoszlányok. Egyértelműen a virág volt az eszköz. Hirtelen képek villannak be pár órával ez előttről. Káosz. Én biztosan állok középen, valakivel szemben. Mindenki sikítva, reményt vesztve menekül. Vérfoltok. A velem szemben álló lassan csuklójához emeli a rózsát…

Képtelen vagyok feldolgozni. Nem lehet… hogy lehettem erre képes? Hogy tehettem…

Könnyeimmel küzdve futásnak eredek. Nem tudom merre, de rohanok, remélve hogy az emlékek a sebességtől kitörlődnek lelkemből. Menekülök, félőrülten futok önmagam elől… Kifutok a világból…

Végre hazaértem. Lepakolok, eszek egy keveset. Fárasztó nap volt. Kimerítő, de vége.

Lefekszem aludni.

MondoCon - az első

És persze, hogy nem történettel kezdek ^^"

A MondoCont minden évszakban megrendezik, ez az ország legnagyobb animés találkozója. Most, végre valahára, először mi is kijutottunk: Kurenai, Noomi, OneGirl és én.

És vissza akarunk menni!!!

Rengeteg program, rengeteg cosplayer, sushi, AMV, és folytathatnám - maga a mennyország! Ráadásul a mostani programban szerepelt egy Lolita Kerekasztal-beszélgetés is. Nem szeretem ha az emberek összekeverik a dolgokat és egy kalap alá veszik az eredeti Lolita regényt/filmet, az általam is űzött divattal/életstílussal, a loliconról pedig ne is beszéljünk :D Amúgy az általam sokat emlegetett Tonya vezette a beszélgetést.

Pár kép, hogy érzékeltessem a légkört:D

Előtte beugrottunk a Sugar!Shopba, elképesztő hely :3

Én, OneGirl és egy kis vajhalas sushi <3 *nyamm*

Sikoly^^ Figyeltétek a hátteret? "Házi szennyvíztisztítók" XD

Közös kép kis barátunkkal *hárrr~*

Még ilyet ! O.O

Íme

Hát végre eljött a nap, hogy én is blogba kezdek. Nem mintha újdonság volna, de így, a saját történeteimmel teljesen új területre tévedtem. Minden esetre remélem, sikerül elnyernem a tetszéseteket.:)

Különösnek tűnhet a blog címének és a felhasználónevemnek az ellentéte. Nyugodtan szólítsatok Ai-nak. Amy J. csupán az írói álnevem. Nem voltam hajlandó más nevet adni a blognak, mivel egyszer majd ezen a néven szeretném kiadatni a könyveimet.

Régóta már, hogy elneveztem magam Amy-nek. Eredetileg egy képregény főhősnőjét neveztem így, még tíz-tizenhárom éves koromban. Vagyis... Amy Johnssonnak. De mint később megtudtam, ő létező személy volt, így az Amy J. mellett döntöttem... majd rájöttök, mennyire szeretem az a-betűs neveket:)

Ezt muszáj volt tisztáznom. Remélem, hamarosan már történettel köszönthetlek titeket:)