Szent Márton köpenye a Mai Világban

A mostani írás azt hiszem az egyetlen, amivel valaha nyertem. Még nyolcadikban alkottam, a József Attila vers-, mese-, és novellaíró pályázatra, és felső tagozatos novella kategóriában különdíjat kaptam.:) Bekerült 2008-as Gyöngyhalászok antológiába is, bár egy részletet nem pontosan közöltek.

Hihetetlenül örültem neki, és büszke voltam(vagyok) rá, mégis furcsa látni, hogy pár év elteltével mennyit fejlődtem. Néhány helyen szemet szúrnak a hibák -.-"

Szent Márton köpenye a Mai Világban

Bizonyára mindenki ismeri a méltán híres szentnek, Mártonnak e nemes tettét. Viszont a legtöbben úgy gondolják (vagy úgy akarják gondolni), hogy mivel a múltban történt, a mai világban nincs különösebb jelentősége. De ez egyáltalán nem igaz. Figyeljetek csak…

Éppen az iskolába tartottam, mint általában minden reggel. Két barátnőm kísért. Mindhárman szörnyen megijedtünk, elénk állt egy öreg, sovány és elhanyagolt külsejű férfi. Először azt hittem, meg akar támadni minket, de aztán tekintetem lesiklott a kezére. Egy piszkos sapkát tartott, melyben csupán pár százas fityegett. Épp nyúltam volna a pénztárcámért, amikor az egyik barátnőm sietősen közbeszólt:

- Elnézést, de elkésünk az iskolából! Gyertek! – fogott kézen minket. Ez a barátnőm gazdagabb családban nevelkedett, az efféle szegény emberekről pedig csak annyit mond: „Biztos alkoholista…”. Én sokszor láttam már, ahogy koldul a családjával a város különböző pontjain, hogy legalább karácsony este ne száraz kenyeret kelljen enniük. Az a helyzet, hogy rettentő szívesen segítenék nekik, de iszonyatosan félek. Ezen gondolkodva lépem át az iskola küszöbét. Az aulában óriási betűkkel látom a feliratot: SZENT MÁRTON HÉT. Rácsodálkozunk, majd felmegyünk az osztályunkba.

Órák után úgy döntök, egyedül megyek haza. Igyekszem elkerülni a szegény öregembert. Fejem felett hófelhők gyülekeznek. Talán holnap hóesésre ébredek – örvendezem magamban. Otthon ránézek a naptárra: november 10-e. Holnap Márton napja, és nem mellesleg a születésnapom. Idén egy nagyobb pénzösszeget kapok, amit arra költhetek, amire csak akarok. Nem tudom miért, de Szent Márton valahogy jobban izgalomba hoz. Valami történni fog. Érzem.

Másnap vidáman indultam iskolába, szorosan fogtam a pénztárcámat és újonnan kapott tartalmát. Elszorult a torkom, amikor megláttam az öreg hajléktalan férfi két unokáját: egy kisfiú és a nővére. Arról beszélgettek, mit szeretnének karácsonyra,

- Én szeretnék egy pár jó meleg csizmát, hogy ne fázzon a lábam. Jól jönne egy új takaró is. – így a lány.

- Én pedig annak örülnék a legjobban, ha kaphatnék egy kabátot, egy csomag papírt és egy ceruzát.

Így beszéltek látszólag vidáman, a hóesés közepén, vacogva. Az iskolában, egy hirtelen ötlettől vezérelve leírtam a kívánságaikat egy papír cetlire.

- Valamire még talán jó lesz – gondoltam. Az egész nap Szent Mártonról, a tetteiről, a legendáiról és személyiségéről szólt. Elmesélték, hogyan vágta ketté a köpenyét, hogy megossza a koldussal, és hogy miért vált jelképévé a liba. Mindent összevetve izgalmas volt.

Még a szünetekben is csak az órákon hallottakat tudtuk átbeszélni. Az órák után egy színjátékot is végignézhettünk. Élvezetes volt! Azt kívántam, bár ne érne véget ez a nap! De véget ért – legalábbis akkor úgy hittem.

Hazafelé andalogtam a korai sötétségben, egész karácsonyi hangulatom volt. Rögtön el is illant, amint megpillantottam, ahogy az öregembert szó szerint kidobják a bevásárlóközpontból. Messze álltam, úgyhogy nem hallottam milyen okból tették ezt, és azt sem, hogy mivel vigasztalták unokái, és kedves arcú felesége. Ott álltam, és nem tudtam, mit tegyek. A bolt dolgozói már elmentek, úgyhogy ebben az ügyben már nem segíthettem. Viszont a szomorúságukat enyhíthetném…, de hogyan? Ötpercnyi gondolkodás után feladom, és indulnék, hogy észrevétlenül átjussak előttük. De nem fogjátok elhinni, mi történt ekkor: a világ zaja elcsendesült, és nem maradt belőle más, csak egy rémisztő, sercegő hang. Az emberek lába megállt a levegőben. Az öregember arcán a könny is egyhelyben maradt. Épp hogy ezt megállapíthattam, egy furcsa, fehéres fény lepte be az utcát. Ló patáinak zaja közeledett a hátam mögül. Nem bírtam tovább türtőztetni magam, hátrafordultam. A meglepetéstől még sikítani sem tudtam. Lovon ülő férfi, fejéből árad az utcát belépő fehéres fény. A zsebemre mutat, én pedig lenézek és belenyúlok. Mire felnéznék, már minden a régi.

- Hihetetlen! – suttogom, majd lenézek a kezemre: benne van a cetli, a gyermekek kívánságlistája. Másik kezemmel előveszem a születésnapi pénzemet. Gondolkodás nélkül befutok az áruházba, és beszerzek egy pár csizmát, egy télikabátot, egy jó vastag takarót, egy csomag papírt, és egy csomag jó minőségű ceruzát. Hozzáteszek még egy tollat és egy faragót. Az óriási bevásárlótáskákat hurcolva odalépek az öregemberhez:

- Ez a gyerekeknek karácsonyra. – értetlenül néz rám. Odaadom neki a táskákat. Belenéz, és rögtön hálálkodni kezd:

- Ó, köszönöm! Mit tehetnék cserébe? – már készen állok a válasszal:

- Rejtse el jól, nehogy idő előtt megtalálják. – sugárzóan mosolygott rám.

Karácsonykor én voltam a legboldogabb, amint megláttam, hogy a hóban egy felirat díszeleg a szobám ablaka alatt:

KÖSZÖNJÜK!