Az Átkozottak városa

Az első történet az a novella, amivel az Aposztróf Kiadó versenyére neveztem (ez ugyanaz, mint amire OneGirl nevezett, ő ajánlotta nekem). Sajnos nem jutottam be, de azért remélem tetszik. Ja, és amikor írtam, épp a szürrealizmust vettük (mindig hat rám a tananyag), úgyhogy ne féljünk a dolgok mögé nézni.:) Amúgy a város maga megjelenik a könyveimben is.^^

Az Átkozottak városa

Ha a Tabu nincs többé

Végre hazaértem. Lepakolok, eszek egy keveset. Fárasztó nap volt. Kimerítő, de vége.

Kiviharzok a lakásból, leugrom a lépcsőről, és rohanok. Minden olyan más, a szabadság a látványt is megédesíti. A pocsolyában kavargó porszemek bársonyosan csillámló áramlattá válnak. A szélben lengedező cseresznyefa reszketeg, fehér virágai rózsaszínes árnyalatban tündökölnek. A levegőbe valami túlvilági bizsergés költözött, szinte életre kel a világ körülöttem.

Egyszer csak különös változásra leszek figyelmes. Ismerem az utat. Az a sikátor eddig nem volt ott.

Sokszor gondoltam már, hogy a kíváncsiság fogja okozni a vesztem. Minden lépéssel biztosabb vagyok ebben az elgondolásomban. A sikátor végén egy, a semmibe vesző lépcső áll. Az odáig vezető út szinte egyetlen óriási, száradásnak indult pocsolya. Szélein fehér sávban kicsapódott só.

Bizarr.

Sétálok tovább.

Felfelé haladva jeges borzongás és álmosság kerít hatalmába. Legyűröm, és lassan elérek a lépcső tetejére. Amint minkét lábam biztos talajon nyugszik, a fokok leszakadnak. Nem hallom, ahogy földet érnek.

Egy semmiben lebegő hideg sziklatömbön állok, mely durva falban és abba vájatként fúrt újabb lépcsősorban végződik. Az ég megcáfolja időérzékem: éjfekete, ami szokatlan három óra körül. Parányi, kékes és vöröses színű csillagok pislákolnak rajta. Nem is értem, hogyan láthatok bármit is. Szinte semmi fény nincs.

Más választásom nem lévén elindulok felfelé. A fal görcseit kitapintva, lábammal a síkos talajon egyensúlyozva haladok egyre magasabbra. Lassan de biztosan lépdelek. Egyszer csak éktelen fájdalom hasít a talpamba. Szinte leborulok a lépcsőről, de sikerül elkapnom egy kiálló sziklát. Leülök egy biztonságos lépcsőfokra, és lehámozom a cipőmet. Vékony talpán szűk rés. Zoknimon ökölnyi vérfolt. Azt is levéve és talpamat kissé megtörölve látom, hogy egy látszólag apró tövis okozza fájdalmam. Kihúzom. Nem nagyobb a kisujjam körménél. Végighúzva kezem az előbbi pár fokon, megtalálom a gazdáját: egy egyszerű, fehérnek látszó virág. Valószínűleg rózsa, bár nehezen tudom kivenni a sötétben. Másik cipőm is leveszem, és így folytatom utam, óvatosan, vigyázva.

Felérve elámulok. Macskaköves utak, favázas házak, csicsergő madarak, sugárzó napfény és virágillat. Mindent futónövényként lep be a fehér rózsa. A távolban zsenge, szinte valótlanul zöld fűvel borított, lágyan emelkedő domb. Az utakon daliás ifjak, nevetgélő, napernyős kisasszonyok és büszkén poroszkáló lovasok. Egyáltalán nem néznek idegennek, bár én kissé annak érzem magam hétköznapi ruháimban. Pár perc múlva megszólítanak. Rendkívül kedvesek. Körbevezetnek a városban (városnak nevezik, bár szerintem egy átlagos falunál is kisebb). Nyugalom és béke.

Nem tudom, mióta lehetek itt. Talán napok óta, bár sosem lehetek biztos magamban- itt nem megy le a Nap. Kellemesen érzem magam, szinte elbódít a harmonikus tökéletesség.

Egyszer, mikor épp a domboldalról szemlélem a várost, odajönnek hozzám páran, és karonfogva lekísérnek. Odalent körben állva fogadnak a többiek. Szószólójuk közli, hogy a város bizalmat szavazott nekem. Nem igazán értem miért van erre szükség: eddig is valótlanul nyíltak voltak velem szemben. Mintha ráérezne gondolataimra, egyikőjük tudatja velem, hogy a bizalom itt egyedien van értelmezve. Állítólag valami nagy titokról fogok tudomást szerezni. Egy rózsákkal benőtt sötét szobába visznek, majd suttogva tárják fel előttem a város történetét. Ezzel vezetik be… majd egyikük a fülemhez hajol, és odasúgja:

- Bármit megtehetsz.

Azt állítják, itt képes vagyok akár képtelenségekre is. Akár egy álomban… Kételkedem, mégis muszáj próbát tennem- legegyszerűbb a lebegés. És sikerül. Ámulva kísérletezem tovább: repülök, alakot váltok, és pillanatok alatt megváltoztatom az időjárást. Bármit megtehetek.

Egyre jobban úrrá lesz rajtam az az érzés, hogy ez a város nem valós. Ilyen egyszerűen nem létezhet. Ez valószínűleg tényleg egy olyan tudatos álom… de hiába fixálom a tekintetem, nem ébredek fel. Így gondolkozom, mikor elhalad előttem egy csoport kacarászó fiatal lány. Először elképzelem őket hétköznapi ruhában- egy pillanat, és öltözetük megváltozik. Hirtelen ötlettől vezérelve kipróbálok valami újat: konfliktust kezdeményezek köztük. Egyikük szinte rögtön elkezdi szidni társa kinézetét. Szóval bárkit képes vagyok irányítani… Elhatalmasodik rajtam egy különös gondolat. Ez végül is egy nem létező világ. Ha képes vagyok bármit megtenni- miért ne tehetném? Életemben először semmi sem áll utamba: semmiféle szabály, semmiféle erkölcs.

Nehéz a szemem, de lassan sikerül felnyitnom. Nem vagyok képes felfogni azt, amit látok. Szörnyű, nincs rá más szó. Mindenki halott. Az utcát vérfoltok tarkítják. Minden egyes ember kezében egy szál, a vértől vöröses színt öltött rózsa. A töviseken apró bőrfoszlányok. Egyértelműen a virág volt az eszköz. Hirtelen képek villannak be pár órával ez előttről. Káosz. Én biztosan állok középen, valakivel szemben. Mindenki sikítva, reményt vesztve menekül. Vérfoltok. A velem szemben álló lassan csuklójához emeli a rózsát…

Képtelen vagyok feldolgozni. Nem lehet… hogy lehettem erre képes? Hogy tehettem…

Könnyeimmel küzdve futásnak eredek. Nem tudom merre, de rohanok, remélve hogy az emlékek a sebességtől kitörlődnek lelkemből. Menekülök, félőrülten futok önmagam elől… Kifutok a világból…

Végre hazaértem. Lepakolok, eszek egy keveset. Fárasztó nap volt. Kimerítő, de vége.

Lefekszem aludni.