Sohsem

Ezzel a verssel szintén neveztem az előző bejegyzésben említett pályázaton, de nem értem el helyezést. Megemlíteném, hogy nem volt első helyezett: egyik költemény sem volt elég jó. Természetesen nem tökéletes, de azért büszke vagyok rá ^^ Kelt: 2008. 10. 2.

Sohsem

Sohsem hagytam így el magam,

Mindig merev, túl vak voltam.

Szemem csukva tartva,

Semmitől sem tartva,

Jártam a világban.

Sohsem engedtem, lelkemnek én,

Hogy az lehessek, egy érző lény!

Élni, és létezni,

Ó, hát érezni,

Azt kellett volna.

Sohsem gondoltam, ám előállt a helyzet,

És félelmet, dühöt, könnyeket nemzett.

Ámde lelkem hálás,

S tán nem visz el a gályás,

Ó, a Pokolba.

Mert megcsillant egy szikra az idő folyamában,

Én remélek, hiszek a megbocsátásban.

Hogy életem nem ér véget,

Hogy Ő értem eljön végre,

Lelkem örvend: hisz érzek.

Sohsem akartam, ámde Ő itt van.

Nem engedhetem, hogy elmenjen az,

Ki felgyújtotta szívem,

De nem enged elégnem,

Az Igaz ember.

Vágyom reá, de nincs sehol,

Ki forrón, őszintén, félve átkarol.

Ó, hát elment, Ő, ki oly sokat tett,

Értem, s a Világért.

Félelemben élek, nap-nap után,

Néha gondolok rá: hol, merre jár.

Hírét hallva könnyem csordul,

Szívem pedig dobog vadul.

Semmit nem tehetek.

Körülöttem csúf a Világ,

Ámde a holtak sikolya visszavág.

De nem, nem hat erejük,

Az emberek elvesztették eszük.

Vakok ők mind.

Asszony ordítva védené magát,

Az emberek nem hallják vészterhes sikolyát.

A tömeg bűnben él,

Senki semmitől sem fél,

Csak én...

Én felébredtem, hála neki,

De a többi ember nem értheti:

Miért ne égjenek ezrek el máglyán?

Miért ne ölhetne, aki, nem látván

A könnyeket, erre vágy?

Sohsem gondol senki másra,

Csak a "Szentségre", magára...

Sohsem akar érezni,

Csak látni másokat elvérezni,

Egy hűs patak partján.

Ó, Sohsem, de Sohsem ébred fel,

Az ember, kihez ő nem jön el.

Én ébren vagyok, és látom...

Sohsem akartam, de látom...

A Szenvedést...

...S szívem Fájdalomban ég...