A Replica-project: Elemészt

Az első alkalom, hogy szabad vers-szerű, egytömbű versképet is alkalmazni tudtam, kíváncsian várom a kritikákat. A témát már ismeritek, nem is húzom tovább. Kelt: ebben a szent pillanatban.

Elemészt

Otthon te édes,

Vártalak már rég.

Segített a végzet,

Az egész család ép.

Kedves feleség,

Gyermekek és kutyánk.

Mindnyájan túlélték,

A bombák záporát.

…Mert nincs ott más,

Csak tűz és por

És hamu és kövek.

Eszméletvesztve fetrengő,

Haldokló emberek.

De nem nézhetsz rájuk,

Csak hunyd le a szemed!

Nem vagy ember, katona!

Ujjad a ravaszon,

Ó, a vér mámora-

S szakad az izom…

Eloltom a tüzet,

A kandalló sötét.

Inkább megkeresem,

S használom az ekét.

Felszántom az udvart,

A kiskertünk, mi maradt.

Igen, az udvart…

Nem sok, csak egy darab…

…Ó a határvidék

Felszántott sávjai,

És az aknamezők

Pokoli kínjai.

Lángra kap a föld is,

Önmagában lángol.

Míg a rabok sorai

Fenn a fagyhaláltól

Rémülve, csonttá fogyva

Építik a végtelen,

Csupa beton utat.

Kár persze mindért.

Kár, ó kár.

De mégis hűvös az emlék,

Úgy, mint az orosz táj.

Sose gondolj rá, ne,

Csak ne gondolkozz!

Ne kösd a puska golyóját

Emberi archoz!

Mert ha eszedbe jut,

Megzavar,

Életed teljes zűrzavar…

Azt mondják más lettem,

Hát én nem is tudom.

Csak remeg a kezem,

S hideg az asszonyom.

A gyerekek nevetnek,

Ezért éltem, haltam,

Voltam kormos tégla,

Félig ledőlt falban.

De zavar a nevetés.

Ágyúszót hallok.

Talán felkelés,

Vagy apró-cseprő harcok?

Félredobott puskám,

Társam, lőfegyverem!

Megmarkolom, rohanok,

Már nem remeg a kezem.

Ott a front, már látom,

Ne, túl közel!

A családom, a házam,

Amit védenem kell!

Nem nézek előre,

Csak tüzelek vakon.

Az égre bámulok:

Vérrel mázolt plafon.

Kezem borítja, arcomon csorog.

Egy élet?

Már nem nagy dolog.

A vidék csendes,

Csak pár birka legelész,

Mégis hallom, érzem

Elragad a tűzvész…