Vissza a természetbe!*

Ma délután fogtam magam, biciklire pattantam, és kitekertem a város szélére egy kicsit elmélkedni és alkotni. Találtam is egy kis árnyékos helyet, ráadásul még a szél is fújdogált, úgyhogy egyáltalán nem volt melegem, közben háromszor végighallgattam Emilie Opheliac-jét. Egyszerűen csodálatos érzés volt, pont az, amire egy hét dögmelegben panelban kuksolás után szüksége van az ember lányának. Az a nyugalom és szabadság, hogy egy pillanatra kiléphettem a mindennapokból... talán a legjobb szó a lelki táplálék. :)

Azért hogy a jó kis magyar szocreál érzés meglegyen, volt ott egy random vascső is... hát igen :D

Eredetileg A Halál virágait akartam folytatni, de mivel az eleje elég télies környezetben játszódik, valahogy nem akart sikerülni. Viszont írtam egy kis tájleírást. Nem kimagasodó, nem is túl egyedi, de talán átadja az érzést... Mert most úgy érzem, végre harmóniában vagyok önmagammal és a világgal, ha mindez röpke életű is.

*ugye mindenki tudja hogy ez nem Voltaire? :))

Mobilos fotó. Élőben sokkal szebb volt ^^

Kinyújtom lábaim, kortyolok egyet a hűsítő vízből. Egy kedves, tömzsi fa árnyékából élvezem a természet szépségét. Hajam egy lusta fuvallat fújja ki arcomból, míg egy apró, levél-forma bogár küzdelmes útját figyelem földön heverő telefonom felé.

Nézem, ahogy a felhők átúsznak az égen. Lassan, méltóságteljesen szállnak fejem felett, árnyékuk hol a szemközti dombokon, hol az aranyszín tóként elterülő búzaföldeken jelenik meg. Néhol szinte beleolvadnak a háttérül szolgáló égbe - így estefelé az már nem élénk színű mennyei tenger, inkább fáradt, halovány fátyol, melyen átszüremlik a nyári napfény.

A kalászok a langyos szellőben lengedeznek, a szőke búzamező néhány magasabb szárán meg-megcsillan a fény, ahogy a zongora zúgásából előtör a hegedű vidám hangja.

A mélyzöldben játszó erdők fái szintén a lassan nyugovóra térő napot élvezik, míg a tisztások hűs árnyaikkal gyönyörűen ellensúlyozzák azt. Ahogy a fenyők sötétzöldje, a világosabb, szinte sárgás lombok és az elhalóban lévő, mégis élénk vöröses ágak, a napfényben fürdő és árnyékos rétegek foltjai összejátszanak, kedvem támad szárnyra kelni, hogy a természet remekművét még jobban átélhessem.

De marad a szemlélődés, és egy szabadságtól duzzadó impresszió, a mögöttem húzódó útról, a villanyvezetékről, a többi emberről való megfeledkezés röpke pillanata.