Tehát, mint írtam, nagy hatással volt rám a szürrealizmus, de nem tudom, magát a történetet nevezhetem-e szürrealistának. Úgy gondoltam, novellaként az a legjobb módszer a téma tálalására, ha a valóságból, mondjuk úgy, az "általánosságból" kezdem. Többek közt ezt szolgálja az első és az utolsó dőlt betűs rész. Így annál is borzongatóbb lesz, mert az ember a karakterrel együtt (E/1) sodródik, átéli, amit ő is, és rájön, hogy akár önmagára is vonatkoztathat az olvasottakból. És talán elkezd félni önmagától.
Fokozatosan haladunk a racionális világból az irracionalitás felé, a vízben kavargó porszemek, a levegő "túlvilági bizsergése" mind ezt vetítik előre. A váratlanul megjelenő sikátor már teljesen valótlan, csupán a szereplő elméjében, lelkében létezik. Egyébként a dőlt betűs részeken kívül minden belső folyamatot ábrázol, de ez az első pont, ahol ez nyilvánvalóvá válik. Meg is jegyzi a karakter: "Bizarr."
A felfelé vezető út léte maga, és hangulata az előbbi állítást támasztja alá. A sötétség, az álmosság (erre még visszatérek) mind elvonják a szereplőt a valóságtól. (nem tudom, létezik-e ilyen, hogy "elvonják", de ha létezne, ide nagyon illene.) Majd belecsöppen a Városba. Akik olvasták A Végzet leányát, esetleg A Sötétség hercegnőjét, azok tudják, hogy Amelia, a főszereplő mindig álmában vagy ahhoz hasonló állapotban jár ebben a városban. Már kész helyszín volt a fejemben, hát felhasználtam itt is.
A Város maga a szereplő lelke. Az idáig tartó út egyfajta megismerés, önmagába nézés. Ugyanakkor az ember hiába néz magába, nem értheti meg a lelkében zajló folyamatokat. Ez (is) vezet majd a tragédiához, ami valójában egy szörnyű felismerés.
A novella alapjában véve a következő gondolatot boncolgatja: Mi választja el az átlagembert attól, hogy a világot semmibe véve azt tegyen, amit csak akar? Hogy úgymond "szabadon", semmivel sem törődve, engedjen a benne szunnyadó szörnyetegnek? Az ember álmában mindenre képes. Ezért van jelen az álmosság, ezért olyan az egész novella, mintha csupán egy álom lenne. Mert álmában bárki bármit megtehet. De ha valaki álmában kétely nélkül gyilkol, mi gátolja meg abban, hogy a valóságban is megtegye ugyanezt? Mert ha túllépünk a szabályokon és önmagunkon, ott az alkalom: csak egy éles tárgy kell, szinte bárki bárkivel, bárhol végezhet. Minden elhatározás kérdése. Ez megjelenik a Modern ikonosztáz a máglyán c. versemben is, hogy miként lép túl valaki ezeken, és követi el első gyilkosságát, majd őrül meg: "S zöldeslila csillogással,/ Savtól bűzlő dalolással,/ Szakad rám a plafon.".
Mint tudhatjátok, oda vagyok a II. Világháborús töriért, ezért történhetett meg a következő, számomra rendkívül "bizarr" eset. Korábban olvastam Leni Riefenstahl (a náci propagandafilmek egyik híres rendezője) feljegyzéseit Hitlerről. Egyébként nagyon érdekesek. De akkor lepődtem csak meg, amikor egyszer Schopenhauer filozófiájáról volt szó, és a tanár kijelentette, hogy szerinte "az egész élet csupán egy álom." A novellám akkor lett kész körülbelül egy hete. Aztán hirtelen felindulásból fellapoztam a törikönyvet az előbb említett forrásnál. Aszerint Hitler így válaszolt a kérdésre, hogy mi a kedvenc olvasmánya: "Schopenhauer - ő volt a tanárom.". Ha most belegondolunk, hogy milyen rémálomba illő dolgokért volt felelős, és hogy hogyan lehetett emberként képes minderre... nos, sokat segíthetett neki, ha az életre álomként tekintett, mindenféle következmény nélkül. Persze ez egy elég erőltetett találgatás, és valószínűleg nem igaz, de érdekes belegondolni.
Az ember talán nem is tudja, mik rejtőznek lelkében, mennyi mindenre lenne képes, ha egyszer rászánná magát. De úgy gondolom, és valószínűleg ebben mind egyet értünk, hogy addig jó, míg nem gondolkoznak el túl sokan azon: "Ha képes vagyok bármit megtenni- miért ne tehetném?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése