Hamarosan talán olvashatjátok a javítottat is! Maga a sztori évek óta bennem van, de itt valahogy nem sikerült kijönnie. Tetszik az ötlet, csak a megfogalmazás nem. Így szembetűnőbb lesz a változás, ha végre kijavítom :)
Az áldozat
A csupaszan meredező fák ágaikkal az ezüst holdat kaparásszák, téli szél süvít rajtuk keresztül, felerősítve eszelős üvöltésüket. Reszketek, a rengeteg fekete tömege körbe-körbe forog körülöttem, majd összezárul a fejem felett. Bekerít a sötétség az üvöltés abbamarad, s a síri csönd ölelése fokozatosan taszigál az őrület felé.
Sikítás.
A hold tükre meghasad, szilánkjai apró fehér hópelyhekként szállnak alá. A sikítás nem szűnik, erejének hullámai szétbomlasztják a fákat. A semmiben egy különleges jelenségre leszek figyelmes: szikrázó fény, először elvakít, majd alábbhagy, ahogy alakot ölt. Hát létezhet? Eláll a szavam. A lélegzetem. Elájulok.
*
Ismerős város. Sosem láttam, mégis ismerős, és ez nyugtalanít. A nap langyosan süti az arcom, az utca teli zsibongó, mosolygó emberekkel. Mind vidáman üdvözölnek.
Hirtelen megbotlom egy kiálló macskakőben, és nekiütközöm valakinek. Mintha kőfalnak zuhantam volna… Felnézek, és megborzongok: sápadt, vöröses szemű, szigorú tekintetű lány áll előttem. Egyenes szálú, mélyfekete színű haja van. Ruhája hófehér, alja szakadt. Cipőt nem visel. Összeszorítja vékony ajkait, lehunyja szemét, majd dacosan elfordul, és eltűnik. A tömeg megvetően mered a lábam elé. Ahol a lány állt. Ahol most egy sötét vértócsa van.
*
Fogalmam sincs, mi ez az egész, de nagyon nem tetszik. Teljesen eltévedtem, és már be is esteledett. Egy városszéli fa alól szemlélem a sötétlila, csillagtalan eget. A fogyó, halványsárgán pislákoló hold éppen csak megvilágítja a város felé tornyosuló várromokat.
Valami vonz arrafelé… Mivel elaludni képtelen vagyok, ezért elindulok. Talán a magaslatról láthatok majd valamit.
*
Már vagy tíz perce a meredek domboldalon kapaszkodok felfelé, de a fáradtság legapróbb jelét sem érzem. Hamarosan rettegés fog el, ahogy felérek… a rom mintha rám akarna dőlni… félelmetes. Erőt veszek magamon, és belépek a rozoga kapun.
*
Csodálatos, szemkápráztató látvány tárul elém. Fejem felett arany csillár, lila fényű gyertyákkal. Valahonnan isteni rózsaillat árad a hatalmas előcsarnokba. Lábam alatt gyönyörűen szőtt, puha szőnyeg; a fal csiszolt ébenfával van borítva. Olybá tűnik, mintha az épület tele lenne élettel annak ellenére, hogy nem látok senkit. Elindulok, hogy felfedezzem a csodákat, amiket a kastély rejthet. A lépcső alatti ajtón besétálva ismerős hangra leszek figyelmes. Csobogás. Végsétálok a kanyargós, szűk folyosón, mire egy üvegházba érek. De nem látom, hogy teteje volna. Bár odakint éj van, itt ragyogóan süt a nap. Sugarai lágyan melengetik az illatos, ezerszínű rózsák kelyheit és leveleit. Kacarászás hallatszik a közelből. Kis patak mellett pár fiatal lány múlatja az időt. Körben állnak egyik mosolygós társuk körül, aki épp egy friss rózsát készül leszakítani. Ám ahogy hozzáér porcelánfehér ujjával, a rózsabokorból eszelős sikoltozás hallatszik! A leány erősen megragad egy szálat, összeszorítja száját, majd letépi.
A sikoltozás abbamarad. Halk sírás hallatszik, majd az is elhal.
A lány sötét hajába tűzi a virágot, majd egy, eddig a füle mögé tűzött, elszáradt szálat ad át társnőjének. Az gyengéden tenyerébe veszi, majd eltemeti a földbe.
Mi folyik itt…?
Várjunk! A lány! Bár mosolyra húzódik a szája, és öltözete is egészen más, ez nem rejtheti el előlem: a sötét, egyenes haja; a vöröses szeme; a hófehér bőre; az a kegyetlen arckifejezés, amikor letépte a rózsát… Ugyanaz, akinek nekiütköztem… De mégis ki ő?
Nincs időm tovább gondolkodni, elindultak vissza a kastély felé. Próbálok elbújni a virágok közt. De nem! A lábam alatt egy gally nagyot reccsen! A vörös szemű visszafordul, és rám néz.
Mélyen a lelkembe.
Óriási, felfoghatatlan örvényben mosódik össze az idő és a tér, hogy aztán új alakot öltsön. Ide-oda hánykolódom, míg végül kiköp egy sötét erdőbe, egy tó partjára.
*
Ismét a saját jelenemben, a saját világomban vagyok. De mi? Előttem itt áll a lány – immár felnőtt. És ez az az alak, akinek keresése végett a rémisztő rengetegbe vetettem magam. Hogy megtudjam, igazak-e a pletykák. Hogy itt tényleg kísért-e egy szellem.
- Üdv. – szólít meg csendesen. – Mit keresel itt?
- Én… azt hiszem téged… de-
- Érdekes az ember. – vág közbe – Ha a természetfeletti a közelében van, félelme miatt elüldözi. Amint elrejtőzik, a keresésére indul.
- Mondd – gyűjtök erőt a kérdéshez – mi volt az a… vagyis… mihez kellett a rózsa?
- Arról nem szívesen mesélek. De legyen. Jó ideje nem beszéltem senkivel… Régen volt, gyermek voltam még, amikor elragadott a halál. Bármit megadtam volna azért, hogy életben maradjak. Naiv kisgyerek voltam. Megengedték, hogy örökké éljek, amennyiben fiatal lelkeket áldozok fel. Sajnos beleegyeztem. A rózsák voltak… a lelkek. Mire felnőttem, rájöttem, hogy hiába élek örökké, ha rettegnek tőlem, és senkim sincs. Végül, hogy mentsem a helyzetet, levertem a nagy csillárt a plafonról. Az egész kastélyt elemésztették a lángok, a testemmel együtt. Ám aki egyszer halhatatlanná vált, nem változhat vissza. Mivel megtagadtam, hogy új lelkeket áldozzam, ezért nem készítettek nekem új testet.
- De… mégis mit kapnak azért, hogy életben tartsanak?
- Nem szükséges ugyan a gyilkolás, de ha valaki engem keres, s megtalál, annak lelkét kárpótlásul kell feláldoznom…
…Sajnálom…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése